Jó, de mi van, ha valaki beleesik?
A sétát a déli végen kezdtük, ahol Wachsler Tamás túravezető (amúgy a tér átépítését végző Steindl Imre Program igazgatója) egyebek mellett elmondta, hogy a feljebb hiányolt ábrázolatokra sem kell túl sokáig várnunk már, tehát tavasz végén, de legfeljebb a nyár elején azok is méltó helyükre kerülnek, stb.
A kiindulási ponton alkalmunk volt alaposan szemügyre venni az új, kiemelt növényágyások egyikét, amelyet csinos, gránit (hatású?) kővel körítettek, és nem felejtettek el kéregzúzalékot tenni belé, amelyről egyebek mellett nem árt tudni, hogy ütéscsillapító anyagként is szépen szerepel. A tér közepe felé haladva újabb csoda tárult a szemünk elé: egy talaj menti ködfelhő!
Hamar kiderült azonban, hogy nem az, hanem vízpermet, amely a térburkolatba fúrt lyukakból tör elő, és amely a kánikulában lehűti a felhevült gránitburkolatot, ebből adódóan nagyon jól jön majd azoknak, akik úgy gondolják, nincs is jobb móka, mint kánikulában felhevült gránitburkolaton cserkelni.
Az igazgató nagyjából e ponton hívta fel a figyelmet a huszonnyolc négyzetméteres országzászlónak készült új, éppen 33 méter magas árbocra, amely tehát olyan magas, hogy még egy tízemeletes panelház tetejéről is csak akkor tudnánk megpöngetni a hegyes végit, ha lenne nálunk még egy árboc.
|
| Egy nappal az átadás előtt még nincs teljesen kész – Fotó: Móricz Simon / Népszabadság |
Egy internálásra váró mobilvécé mellett elhaladva újabb különlegességet fedezhettünk fel, egy rendkívül izgalmas, hosszanti vízfelületet, amely a térszinten van ugyan, de túloldalt egy lépcsős mélyedés zárja le. Mint kiderült, a medence egyrészt remek látványfokozó elem, másrészt viszont rendkívül praktikus is, tudniillik biztonsági célokat szolgál: ha valamely gonosz erő megpróbálna kocsival a térre rontani az Alkotmány utca felől, hipp-hopp, egy hatvan centis, kővel bélelt gödörben találná magát, ahol már pillanatok alatt agyon lehet verni, ha még érdemes.
– Jó, de mi van, ha valaki beleesik? – vetette fel aggódva immár a vízfelületre célozva egy izgatott sajtómunkás, mire Wachsler közölte: – Vizes lesz a cipője. A válasz meggyőző volt, tekintve, hogy a víz körülbelül hat centi mély, valamint elfogadva, hogy az illetőn van cipő, és pont talpra esik.
A turisztikai fejlesztés jegyében készülő, majdan egy múzeumnak is otthont adó, tér alá süllyesztett Látogatóközpontba mentünk ezután, amely ugyancsak pazar lesz, ha meglesz. Mi máris boldogok vagyunk tőle, ez esetben ugyanis – ritka mostanság az ilyen – a megrendelőknek nem az a része győzött, amely szerint a világ építészete nagyjából 1790-ig tartott, tehát mindenki ehhez tartsa magát, hanem az a kicsiny, de markáns szekció, amely szerint időnként bátran lehet úgy csinálni, mintha abban az évben élnénk, amelyikben. Alig várjuk az kellemesen modern épületrész elkészültét, pontosabban nem alig, hanem nagyon.
|
| Nézi a Dunát – Fotó: Móricz Simon / Népszabadság |
Visszafelé – a bokroktól korábban alig látható, kútszerű, csudaszépen felújított, kőből és kovácsoltvasból szobort régi szellőzőnyílás mellett elhaladva – megtekintettük a posztamens-kezdeményt, amelyen Andrássy Gyula szobra fog díszleni, majd József Attila híres bronzmásához zarándokoltunk.
A költő, bár némileg közelebb került a Dunához, új helyéről pont úgy nem látná a dinnyehéjat, mint eddig, mi viszont jobban látjuk a költőt, mint korábban, tehát nincs nagy baj – összegezhetünk, fenntartva persze a kérdést: illik-e szobrokat pakolgatni innen oda és viszont?
Vizesárok
Természetesen kíváncsiak voltunk arra is, vajon mit szólnak az új látványhoz azok, akik csak a kerítés mögül leskelődhettek. A megkérdezettek közül többen jelezték, hogy túl sok fa tűnt el a térről, amely ettől kissé sivár lett, egy idősb úr csalódását fejezte ki, hogy a tájat az új szobrok nélkül nyitották meg, ő azt hitte, mostanra azok is meglesznek, egy kevésbé idős hölgynek a zászlórúd szúrja a szemét, mert beletakar a képbe, egy még kevésbé idősnek meg a medence. „Valami izgalmat azért tehettek volna bele vagy mellé, mondjuk egy szökőkutat. Így olyan, mint egy vizesárok” – jegyezte meg, mire én meg azt jegyeztem meg, hogy azért, mert az.
