Gigászok harca a jogdíjakért

Az online jelenlétnek több módja van. A virtuális zeneáruházakban számonként, lemezenként fizet a vevő. Ám hiába alacsonyabbak az árak, mint a fizikai megjelenéseknél (nincs gyártási, szállítási költség), azoknak, akik sok zenét hallgatnak, havi szinten mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk. Ez jó az illegális fájlcserélő programoknak, az úgynevezett torrentoldalaknak, amelyek felhasználói egymással cserélgetnek fájlokat korlátlan mennyiségben, ingyen.

Kellett hát egy olcsó, rugalmas alternatíva a művészeknek, mielőtt az illegális letöltések megölik a zeneipart. Ez a streaming, ami a saját kezűleg készült válogatáskazettákat idézi: havi díjért korlátlanul hallgathatunk zenét saját lejátszási listákat összeállítva. Az ötlet a 18–29 éves korosztályban 55 százalékkal csökkentette az illegális zeneletöltést: úgy tűnt, mindenki boldog lehet.

Csakhogy fény derült a rendszer fonákságaira: a jogdíjak útja erősen megkérdőjelezhető. Tegyük fel, hogy valaki csakis a Penészes Sajt nevű lapp punkbanda miatt regisztrál a Spotifyra. Kicsengeti a tízdolláros havi díját, de egyetlen szám meghallgatása után nem használja többé a programot. Mi történik az elszámoláskor? Három dollár a Spotify zsebébe vándorol, a Penészes Sajt körülbelül 0,007 dollárt kap az egyetlen lejátszás után, a fennmaradó 70 százalék pedig egy nagy közös perselybe kerül, hogy aztán a lejátszások mennyiségének arányában osszák szét az összes előadó között. Vagyis: hiába regisztráltunk csakis a lapp punkok miatt, a Penészes Sajt által generált bevétel fő hányadát a nagy kiadók sztárjai kapják. Azaz majdnem: a kiadó is leveszi a saját részét, így az előadókhoz és a szerzőkhöz csak a jogdíj töredéke jut el. Ez ellen lázad Taylor Swift és sokan mások is.

A Radiohead-frontember, Thom Yorke 2014-es szólólemezét hat dollárért tette letölthetővé torrenten.

– Ez hatékony módja lehet annak, hogy visszakerüljön a kontroll azokhoz, akik létrehoznak valamit. Kiiktatja a kéretlen kapuőröket – utalt a bevételből részesülő lemezcégekre és a streamingszolgáltatókra. Mások szerint viszont a magányos harcosoknak befellegzett. A globális főellenség az 50 millió – ebből 12,5 millió fizetős – felhasználóval rendelkező Spotify, de az idehaza is elérhető szolgáltatók közül fontos szereplő a Google Play Music és a Deezer is.

Emellett sorra alakulnak az előadók és szerzők érdekeit szolgáló cégek. Az Apple tavaly hárommilliárd dollárért vette meg Dr. Dre rapper-producer eredetileg színes fejhallgatók gyártásával foglalkozó cégét, a Beatset, hogy világmegváltó streamingplatformot fejlesszen belőle. Az Apple próbált kedvezményt kikönyörögni a kiadóktól, hogy a Beats olcsóbb lehessen a konkurens cégeknél, a zeneipar azonban ellenállt. Ez jól mutatja, milyen öldöklő a küzdelem: a tíz éve az iTunes zenei áruházzal még úttörőnek számító vállalat mára lemaradt.

Taylor Swift az iHeartRadio Music Awardson besöpört díjaival pózol Los Angelesben Danny Moloshok / Reuters

A Beats-istállót erősíti Trent Reznor (Nine Inch Nails) is, aki szerint „a pénzért vett zene egy letűnt kor ereklyéje, s ezt úgy mondom, hogy szeretném, ha fizetnének a zenémért. Arra tettem fel az életemet, amit most mindenki ingyen akar megkapni”.

Csakhogy sok zenész már nem hisz a kívülállókban. Ezért vette meg év elején a rapper Jay Z a Tidal nevű svéd streamingcéget, amely CD-hangzást kínál a gyatrán szóló streamszolgáltatókat messze elkerülő audiofileknek, és igazságos pénzelosztást a művészeknek. A céghez társult Jay Z felesége, Beyoncé, valamint Kanye West, Rihanna, Madonna, a Daft Punk, Calvin Harris és a Coldplay is, ami komoly érvágást jelenthet a konkurenciának.

Mókás, de a trónkövetelők harca a hiphopzene legendás háborúja, az Egyesült Államok keleti és nyugati partjának szembenállása nyomán bontakozik ki: Dr. Dre a kaliforniai Comptonból, Jay Z pedig Brooklynból származik.

Aztán persze lehet, hogy holnap előáll valaki egy forradalmi ötlettel, és minden, amit a zeneipar gazdasági tényezőiről gondoltunk, mehet a kukába.