A színészi nagyságnak sok titka lehet. Nem sorolom a gáttalan magamutogatási kényszertől az önmarcangoló befelé fordulásig húzódó közhelyáradatot, mely ezzel kapcsolatban általában az eszünkbe jut. Gera Zoltáné talán első renden a bölcsesség lehetett.
Egy jellegzetes megnyilatkozása szerint: „Azt tanultam, akármilyen szerencsétlenség éri el az embert, fordítsa meg a tudatát, és a szerencsétlenségből teremtsen alkalmat. Életemnek, ha nem is a legszebb, de legsikeresebb színészi tevékenysége a börtönben folyt. Az udvari tornákon, kétszáz ember előtt, eljátszottam a helyben futásnál, hogy dzsiggelek, a karlendítésnél, hogy közlekedési rendőr vagyok. Viharos sikerem volt."
A börtönbe egyébként úgy került a múlt század hatvanas éveiben, hogy megpályázott és megnyert egy londoni ösztöndíjat John Gielgud 12 napos kurzusára. Főnöke, a Vígszínház igazgatója nem támogatta útlevélkérelmét, így nem is utazhatott. Erről csípős hangú levélben számolt be meghívóinak. A levelet azonban nem a címzett olvasta el.
A színészt, aki – szavai szerint – munkahelyén a színpadon átmenő szerepeket kapott, államellenes izgatás miatt kilenc hónapi börtönre ítélték. Így jutott olyan helyre, helyzetbe, ahol kamatoztathatta nemcsak színészi képességeit, hanem pantomimes képzettségét is.
