„Aqua, Coca-Cola!” – hallatszik a tér egyik végéből, s egy percen belül egy pepsis feliratú kis kocsit tol el előttem egy izzadó férfi. Szemből „café!” kiáltással kontráz egy másik, fehér vászoninges árus. Az árnyékban lévő padokon helyiek és turisták bújnak meg a hőség elől. Mellettem egy fekete bőrű, fehér kalapos férfi kávét kér, az árus a termoszok egyikéből presszókávét mér. A kalapos felhörpinti és nekilát, hogy ezen a hétvégén is kicsomagolja azt a majdnem kétszáz könyvet, amit kis kocsiján tol végig a városon immár hetedik éve.
hirdetés
A Simón Bolívar tér közepén a névadó hős lovas szobra, körülötte pálmafák, kerítés, s a trópusi napban vakító, felújított koloniális házak. Cartagena de Indias, a Kolumbia karibi partvidékén fekvő ékszerdoboz egyik főtere ez. Ha valaki eltölt itt egy napot és figyel, már sokat megtud az ötszáz éve emelt falak közötti életről. Ennek egyik szereplője a mellettem ülő fehér kalapos fiatalember, Martin Murillo.
A legendás könyveskocsi a Simón Bolívar téren A szerző felvétele
Valaha az ország jóval szegényebb – és csapadékosabb – csendes-óceáni partvidékéről jött a Karib-tengerhez. A kosárlabdázás, az NBA érdekelte. Pénze nem volt, így vizet árult ebben a parkban. Apró kocsiból emelte ki a hűtött palackokat. Egyszer valakivel, aki szomjas volt, szóba elegyedett, mesélt magáról és arról, hogy szeret olvasni. Nem sokkal később egy FNPI nevű alapítvány irodájában találta magát, ahol egy mosolygós, szenvedélyesen gesztikuláló, alacsony, Jaime nevű férfi azt mondta neki: nem fogsz te vizet árulni. Más a dolgod. Azt fogod csinálni, amit a bátyám csinált egész életében: olvasol.
Az úr bátyja Gabriel García Márquez volt. Az alapítvány pedig García Márquez saját, a latin-amerikai újságírást támogató alapítványa. Martin Murillo élete megváltozott. Gabo (a Nobel-díjas írót csak így hívják szülőhazájában), ha közvetve is, de része lett az életének. Lett egy kis kocsi,
abban pedig gyűltek a könyvek. Mindenféle.
Ponyva, filozófiai értekezés, újságok. És sok García Márquez-kötet. Murillo egyre többet olvasott. Amiről olvasott, arról szenvedélyesen mesélt, beszélgetett. A kocsijáról egyre több könyvet emeltek le az arra járók, akik vagy napok múlva hozták vissza a könyvet, vagy ott az árnyékos padon olvastak el belőle pár fejezetet, amíg ismét el nem érte őket a tűző napsugár.
Az író óriásplakáton A szerző felvétele
hirdetés
Martin Murillo egyre több emberrel szerettette meg az olvasást, s idővel már nemcsak a Plaza Simón Bolívar pálmafái alatt nyitotta meg hétvégente mozgókönyvtárát, hanem falvakba, iskolákba is elment. A La Carreta Literaria, a már jelenséggé vált könyvtáras, irodalmi kiskocsi hetedik születésnapjára óvodások és iskolások készültek hosszú műsorral, s ünnepelték a példaképpé vált jóképű fiatalembert.
A mellettünk lévő padon egy apa olvas fel kislányának a Szerelem a kolera idejénből. Abból a Cartagenában játszódó regényből, amely Gabo szüleinek szerelmét meséli el. Ebben a városban García Márquez észrevétlenül belopta magát szinte mindenki életébe. Az egész partvidéken. Az országban. A világban. Ezért is volt olyan megrázó a halála 2014. április 17-én annyi ember számára. Martin szerint
kolumbiait így még nem gyászolt ez az ország, mint őt.
A megemlékezések egyik fő helyszíne Cartagena volt, Gabo életének egyik fő városa.
Ide érkezett bogotai tanulmányai után. A fővárosban épp, hogy csak elkezdte az egyetemet, amikor közbeszólt a politika és az erőszak. Jorge Gaitán elnököt 1948-ban meggyilkolták, és elkezdődött (pontosabban kiújult) a tíz évig tartó Violencia, a liberálisok és konzervatívok közötti pokoli polgárháború. A fiatal Gabriel még egyetemistaként kezdte életét a városban, de hamarosan újságíróként folytatta az El Universal szerkesztőségében. Az újságírás fontos bázisa lett szépirodalmi munkáinak, s a latin-amerikai újságírás szebb jövőjéért tevékenykedő alapítványát is itt hozta létre öccse, Jaime García Márquez vezetésével. Bár akkor, az 1940-es években csak pár évig élt a városban, később, miután elhagyta Kolumbiát és csak rövidebb időszakokra tért haza, gyakran jött Cartagenába. Amikor már megtehette, házat építtetett a történelmi városfal mellé tengeri kilátással.
Gabo nagy bulizós volt.
hirdetés
Imádott táncolni, rajongott a vallenatóért és a cumbiáért, a partvidék jellegzetes zenéjéért. Ő maga is részt vett az első vallenatófesztivál létrehozásában a 60-as években, és rendszeresen eljárt a parrandákra, vagyis jam sessionökre. Ezeken nem kevés whiskey mellett énekeltek, sztoriztak hajnalig. Legendás parrandákat szervezett saját házában is. A házból kívülről nem sok látszik. Cartagena épületei rendszerint elrejtik a külvilág elől varázslatos belső világukat. A városfalról vagy a szomszédos Santa Clara hotel magasabb emeleteiről azonban a kíváncsiak beláthatnak a vörösre festett falak mögé. A Santa Clara hotel egy apácazárda romjaira épült. Újságírói pályája kezdetén itt talált Gabo egy történetre egy itt eltemetett lányról, akinek halála után is nőtt hosszú vörös haja. Ez annyira megihlette, hogy évekkel később regény is született belőle: Szerelemről és más démonokról.
A négy kilométernyi városfal, amelyet az 1500-as években építettek a gyarmatosító spanyolok a kalózok ellen, Cartagena viszonylag kis szeletét rejti magában. Itt szinte minden utcában van valami, ami García Márquezre emlékeztet. A térképen, amely egy Gabo Tour nevű kétórás túrán vezet végig, s amely az író életének és itt játszódó regényeinek főbb helyszíneit mutatja be, sűrűn követik egymást a fontos helyeket jelölő piros pöttyök.
Ott van például Fermina Daza, a Szerelem a kolera idején özvegyasszonyának háza a Plaza Fernández Madridon. Fehér épület hatalmas erkéllyel, s az erkélyt futónövények lepik el. Azt mondják, belül pazar. Néha ég a lámpa az utcafronton, de tudni lehet, hogy csak a személyzet van otthon. A bejárati ajtón egy fémpapagáj emlékeztet a regényre, melyben Juvenal Urbino doktor kedvenc papagája után nyújtózva esik le a létráról, s teszi özveggyé szeretett feleségét.
Fermina Daza háza a Szerelem a kolera idején-ből A szerző felvétele
Vagy ott vannak a városfal főbejáratánál, az óratoronynál lévő árkádok, ahol valaha García Márquez apja, a regényben a főszereplő Florentino Ariza írja a szerelmes leveleket a város írástudatlan udvarlóinak.
Vagy a sarok, ahol Florentino Ariza meglát egy gyönyörű fekete hölgyet, s észrevétlenül utánaered, úgy, hogy ne lássák, miféle nőt követ. S később ő lesz az egyik legközelebbi barátja.
Minden utcán elsuhan egy García Márquez-szereplő,
vagy az író múltja elevenedik meg fiatalkorából vagy ünnepelt íróként élt éveiből.
Gabo mondta, hogy legsikeresebb regénye, a Száz év magány egy több száz oldalas vallenato. Azt is fontosnak tartotta, hogy ő a történeteit az utcáról vegye, a hétköznapi emberek életéből. Olyanokéból, mint a Plaza Simón Bolívar „lakói”, mint Martin Murillo, aki ezután is minden hétvégén leül a padra, megissza a kávéját, és kipakolja a könyveit. Vagy mint a politikáról hangosan vitatkozó férfiak a padon, a kézi gyártású szaxofonon mindig ugyanazt fújó idős kalapos, vagy a szappanbuborékot kergető kislány. Mind-mind egy nagy, hosszú, örökké tartó vallenato szereplői.
