A kitaláció és a realitás elegye, az exegetikai kód, azaz a séma és a társadalmi attitűd viszonyát Thomas Pynchon egyfajta panelként, patentként építi be/fel (mint egy csinos, étvágygerjesztő hibát). És nem a szokott helyre varrja fel őket.
Természetesen nem a bűnügyi regények alapvető metafizikusságától (rejtély és felderítés) és rituális dramaturgiájától (beavatás, bűnbakképzés) távolodik el, hanem magát a cselekményt írja szét. Olyannyira, hogy az már futurista lírává változik át. A rejtély után nyomozó doki a tradíció és a feladat közé szorul be.
A hard-boiled krimik új mutációja ez. Persze jogelődei Oidipusz, Thészeusz ott loholnak a nyomában árnyékként, mint túlvilág hímporával meghintett lábjegyzetek. Így válnak ábrázolhatóvá a kábítószeres életforma előnyei s tapasztalatai.
Vannak dolgok, amiket nem megoldani kell, hanem elbagatellizálni inkább, hogy komolyságukat vesztve megmutassák kézenfekvő bornírtságuk. Doki Sportellót semmiképpen sem lehetne hétköznapi detektívnek nevezni.
Igaz, hogy van irodája, ez az LSD (Láthatatlanul, Sikeresen,Diszkréten) Nyomozóiroda,melynek logója egy óriási bevérzett szemgolyó (lásd a magyar kiadás borítóját), az ügyfelek fogadása helyett azonban legtöbbször betépni jár oda.
A legújabb megbízatása ugyanakkor szintén nem átlagos: volt barátnője, Shasta keresi fel, aki szeretője, egy Mickey Wolfmann nevű – amúgy nős – ingatlanos nagyágyú eltűnése ügyében keresi meg a magánnyomozót. A nő arra kéri Dokit, hogy bukkanjon a férfi nyomára, attól tart ugyanis, hogy a feleség és az asszony szeretője (ez már csak egy ilyen család) állította félre az útból a pénzes ingatlanmágnást.
Hadd lopjak Kiss Orsitól, aki a Könyvesblog hasábjain reflektált e különös alkotás-lélektani kísérletre. „Chandler és Hammett torkán azonban valószínűleg megakadt volna a pipafüst, ha a kezükbe kerül a Beépített hiba. Thomas Pynchon regényében kaliforniai hippik, gátlástalan ingatlanosok,megbízhatatlan zsaruk és nők, csempészek és bérgyilkosok kergetik egymást, miközben javában zajlik a Manson-per, a háttérben pedig a The Beach Boys meg a The Bonzo Dog Band zenél.”
Magam sem láttam volna be ennek a műnek a jelentőségét, főleg a Súlyszivárvány olvasásaután,hanem fedezem fel Bartók Imre remek recenzióját a Műútban. Ő írja meg azt, amit mások nem nagyon. „Semmi sem volna félrevezetőbb, mint Thomas Pynchont a kortárs irodalom hegycsúcsának nevezni, noha csábítóak az efféle, a szuperlatívuszok bűvöletében mozgó metaforák, ám Pynchon bizonyosan nem csúcs, ahonnan akadálytalan rálátásunk nyílna valamire, hanem kanyon, szurdok, alagútrendszer, labirintus, nehézfém-bánya, sőt még inkább sötétkamrák olyasféle hálózata, ahol nem egy tájat láthatunk be, hanem ahol a képek születésének lehetünk tanúi.”
De Görög Dániel (Apokrif) és Bak Róbert (E-kultúra) írásai nélkül sem láttam volna meg egyes szövegtani mozzanatokat a könyvben, amelyek eljuttattak oda, hogy még egyszer nekivágjak a szövegnek, annak okáért, mivel olvasás közben sok esetben elment a kedvem az írástól.
Ehhez persze türelem és empátia szükségeltetik, mert a szövegfolyam egymást cirógató, csiklandozó örvényei között csak azoknak mutatja meg magát a végül is kitapintható üzenet, akiknek rezonál belül az a kis tartópillér, amit a hegedűkészítők – jobb híján – léleknek aposztrofálnak. Ha már így elébe vágtunk a történetnek, előre le kell vonnunk a következtetést, hogy rossznak bizony nagyon rossz regény a Beépített hiba, de tanulságai számosak.
