A finn szarvasvadász befűtötte a szaunát, hogy felmelegítse átfagyott testrészeit, utána lehajtott néhány vodkát vagy – és – sört, lefeküdt aludni, másnap pedig kezdődött az egész elölről, nem volt szombat, nem volt vasárnap, nem volt ünnepnap. Ez a meglehetősen egyszerű életvitel tetszik is a finneknek. Panaszkodni, reklamálni nem kell, nem érdemes, úgysem érdekel senkit. Vagy találnak szarvast, vagy nem.
|
| Fotó: Mark Roberts / Reuters |
Mintegy tizenkét órás vezetés után léptük át a sarkkört. Meltosjarvi volt az utolsó lakott település, amit érintettünk, de hogy lakott volt-e, arról kevés tudomásunk van, mert estefelé az utcán járókelőt nem láttunk, az egyetlen ember, akit láttunk, a benzinkútnál álldogált, egykedvűen cigarettázott úgy, ahogyan az emberek a semmi közepén cigarettázni szoktak és nem értette, mit keresünk ott, ahol senki sem keres senkit. Itt találkoztunk Pekka Niström barátunkkal, aki rövidesen meg is érkezett, ő mutatta meg az utat az Iso-Vietonen tóhoz, ahol a mökkije áll.
Szóval a mökki.
Faház a tóparton, előtte a tó, mögötte hatalmas fenyőerdők, a fenyőkön madarak. Szerényen berendezett nappali, aminek a sarkában áll a rezsó, két kis hálószoba, éppen elférnek benne az ágyak. Kis stég, hozzá kikötve egy ladik. A mosdó a szauna kis épületében kapott helyet, meleg víz nincs, nem is kell.
– Elvégre azért nyaral az ember, hogy lemondjon a komfortról – nevet Pekka, és Anna is nevet vele. Sőt, mi is nevetünk velük. Nem őszintén, de nevetünk. Vártuk, hogy leszálljon az este, de az este a sarkkörön túl nyáron nem száll le.
– A tóparton összesen csak hat ház építését engedélyezték –mutat körbe másnap reggel Pekka. – És több engedélyt nem is adnak ki. A lényeg az, hogy egyik házból se lehessen látni a másikat. Ez benne a csodálatos. Másképp nem lehetne nyaralni.
– Hát nem – ismerem be kényszeredetten.
– Utat is magunk építettünk még tíz éve. Persze nem aszfaltút, csak leszórtuk kavicsokkal. De hát télen amúgy sem jövünk ide. Villany sincs, mi magunk tettünk fel napelemet a tetőre. Televízió legyen, meg rezsó. Itt a mobiltelefonok sem üzemelnek, az első nyilvános állomás Meltosjarviban van.
– Mit csináltok egész nap?
– Semmit. Ez a finn nyaralás. A semmittevés. Anna egy héten egyszer bemegy a faluba, vesz ezt-azt, ami kell. Mindenünk van.
Délután szaunáztunk, lehajtottunk néhány pohárka vodkát. Aztán kimentem Pekkával a ház elé, a nagy semmi közepébe, fát raktunk a tűzhely alá, halat sütöttünk, amit még ő fogott néhány nappal érkezésünk előtt. Ízetlen, rágós, ők azonban lelkesen fogyasztják. A teraszon nagy bogarak mászkálnak, de Anna már megszokhatta őket, rájuk sem pillant.
– Holnap kirándulunk – közli Pekka. – Meglátogatjuk egy ismerősünket.
Túrabakancs, hátizsák, ahogyan komoly kirándulókhoz illik, Anna még kávét is főz.
– Aaron és Roza régi barátaink, egy évben egyszer találkozunk velük, egyébként csak karácsonyi lapokat írunk egymásnak, amikor Helsinkiben vagyunk. Itt van időnk beszélgetni.
Sűrű erdőben, magas aljnövényzeten haladunk, időnként megállunk kávézni.
– Messze vagyunk még? – kérdezem kétórai erőltetett ritmusú gyaloglás után.
– Nem – feleli jókedvűen Pekka. – Nincs messze.
Újabb egy óra múltán végre megpillantunk egy fehér házikót a hegyoldalban, a hozzá csatlakozó szaunaépülettel, aminek kéményéből füst csapott az ég felé.
– Már be is fűtött Aaron – örvendezik Pekka. – Remek fiú.
Szaunáztunk, ebédeltünk, késő délutánig ültünk Aaronék tornácán. Egyetlen szót sem váltottak egymással. Négy óra volt, amikor Pekka úgy döntött, indulnunk kell.
– Kellemes délután volt – mondja, miután útra keltünk.
– De hiszen nem is beszélgettetek – felelem.
– Hát nem – néz rám Pekka. Sem csodálkozás, sem csalódás nincs a hangjában, Hiába, a szarvasvadász-ösztön. – Talán majd legközelebb.
