Figyeljünk a szomszédra!

Magazin: Tájképein ugyan megjelennek emberek, de inkább a térbe vetettség érzését keltik, a festményein az állatok emberi viselkedést vesznek fel.

Nagy Gabriella: Ez mind teljes mértékben emberközpontú, csak különböző aspektusokról van szó. A tájképek készültek hamarabb a nagy német festő, Caspar David Friedrich hatására. Először csak tájak voltak, de vágytam rá, hogy legyenek a képeken tájat néző emberek. Családtagok, barátok, ez egy személyes ügy volt. A tájkép is önreflexió, saját magam, a tudat megfigyelése. Az állatok a figurák elmozdulásával jöttek. Egyszer, amikor magam festettem, felugrottam, és az olyan volt, mint egy madár. Ezt lefestettem, és elkezdtem gondolkodni, milyen állatot tudnék még festeni.

Magazin: A fényképező ember alakja mindkettőjük munkáiban gyakori figura. Mi a jelentősége a fotózás aktusának?

Závada Pál: Fogalmam sincs, sohasem fényképeztem. Nem fényképező fényképhasználónak tartom magam.

Nagy Gabriella: A tájképei­men azért fotóznak, mert a megfigyelés aktusát akartam aktualizálni. Egyrészt ez egy könnyen elérhető kreatív tevékenység, másrészt kisajátítás.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

Magazin: Említette Caspar David Friedrichet. Miért nyúlt vissza a romantikához?

Nagy Gabriella: A karakterem ilyen, kicsit depresszióra hajlamos, elvágyódó.

Magazin: A romantika kelet-közép-európai megvalósulása elfedi, hogy ez a terület valójában sokkultúrájú.

Závada Pál: A magyar irodalomnak a hagyományaiban benne van az is, hogy itt nagyon sokféle ember élt és él. Az összes irodalmi tradíció, amelyik komolyan tekint a múltjára, a kultúrák összetettsége irányába mutat, akkor is, ha van a magyar irodalomnak a nyelvet, kultúrát összeforrasztó romantikus hagyománya. Inkább a politikai törekvések voltak bezárkózók. Az biztos, hogy egy csomó hamis nemzeti hagyománnyal szemben kritikus lesz az ember, például a magyarság felsőbbrendűségével a szlováksággal szemben. Számomra az a tradíció a kedvesebb, amelyik egyformának ismeri el a Kárpát-medence területén élő kultúrákat. Sokkal jobban járnánk, ha szomszédainkról többet tudnánk.

Nagy Gabriella: Egyénileg ez mindig működik, csoportos szinten vannak akadályok.

Závada Pál: Azelőtt nyugatra keveset utazhattunk. Tudtuk, dzsesszkoncertre Lengyelországba kell menni, a román színház és film pedig mindig erős volt. Ma kevés a másikra való figyelem. Rácsodálkozunk, hogy EU-s projektek azt írják elő, az alkotók álljanak össze. Ez felhívja a figyelmet, hogy észrevegyük a másikat.

Nagy Gabriella: Mondhatjuk azt is, hogy a művészeti tevékenység, ami elválasztja az embert az állattól. Ez nem egyszerűen magasztos dolog, hanem szükségszerű. Aki feladja, boldogtalan lesz. Nem feltétlenül a csinálásról beszélek, mindenkinek szüksége van arra, hogy foglalkozzon a művészettel.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

Magazin: Az európai művészcsoportok közötti kooperáció segíthet feldolgozni azokat a traumákat, amelyeket a közösségek átéltek a XX. században?

Závada Pál: Feltétlenül. Tudatosan építeni is érdemes arra, hogy bizonyos művészeti törekvések lehessenek az úttörők ebben. Egyfelől tudományos munkáról van szó, általában a fiatal román és magyar történészek egyet tudnak érteni mindenben. Másfelől ott vannak a művészek. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a művészeket állami feladattal bízzák meg. Hagyni kell dolgozni mindenkit, és örülni kell annak, ha valami történik, esetleg támogatni az ilyen törekvéseket.

Nagy Gabriella: Sokszor ellentétbe kerül a politikai érdek és a művészeti szempont. A művészeti alapvetően azt mutatja fel, hogy egyformák vagyunk, megosztásról nem szólhat. Ha azt teszi, akkor az már kiszolgálja a politikai érdeket.

Magazin: A „mi" sokféle csoportot jelölhet, beszélhetünk-e kollektív identitásról?

Závada Pál: Az önmagában nem baj, hogy sokféle, magunkénak mondható közösség létezik egymás mellett, és hogy többnek vagyunk tagjai. Torzulás akkor van, ha a valahová tartozást ürügynek tekintem, és elhárítom magamtól a felelősséget.

Nagy Gabriella: Sokféle identitás van, a nemzeti csak egy. Szerintem ez velünk született, a részünk, éppen ezért nem is kell annyira hangsúlyozni. Ráadásul a hangsúlyozás mindig szembenálláshoz vezet, a másik megítéléshez. A politika ezzel machinál. Az egyetlen lehetőség, hogy az ember felvállalja a felelősséget a saját életéért, gondolataiért, cselekedeteiért, mindennapi választásaiért. Nemcsak négyévente választunk, hanem minden egyes alkalommal, azzal, hogy mit nézünk, mit hallgatunk.

Az interjú a Massolit Books & Caféban készült.