Hiszen az árak a helyükön vannak. Ilyen a piac, a gond csupán az, hogy a rossz gazdaságpolitika miatt alacsonyak a keresetek. Azaz ha végre jól kormányoznának, az élénkítő lépések sokasága fiskális fegyelemmel párosulna, eltűnnének a növekedést gátló különadók, hamar jönnének az eredmények. Több embernek lenne állása, sokan keresnének többet, így többet is költenének, aztán mehetne mindenki a zooba szelfizni a zsiráffal. Persze az első időkben össze kell majd húzni az úgynevezett nadrágszíjat, mert a kiadási oldal megvágása elkerülhetetlen, az államháztartási hiányt a helyén kell tartani. Másként oda a befektetők bizalma. Ám ennyi áldozatot hoznunk kell a jövő, így gyermekeink érdekében.
Hiszen a glastonbury-i fesztivál Kasabian-buliján sem a helyi hajléktalanközösség partirétege vonul fel, sehol a világon nem alanyi jog a belépő. Ez, ugye, kapitalizmus, aminél még senki nem talált ki jobbat. Alakítani meg nem lehet rajta, a piac majd elrendez mindent. Merjünk hát vállalkozni, ötletelni, elvégre mind lehetünk startupok! Most, hogy túlestünk a felvilágosultság látszatát keltő szakaszon, újra rögzítjük: a Sziget Fesztiválra nyolcvanezer forintba kerül a hetijegy. Értsd: a Magyarország legnagyobb kulturális eseményei között emlegetett rendezvény a magyarok többsége számára nem hozzáférhető. Annak ellenére sem, hogy a kormány hozzájárul a sikerhez.
Például több százmilliós turisztikai célú támogatással segíti a Sziget-birodalmat vagy épp a fesztiváljegyek áfatartalmát csökkenti 27-ről 18 százalékra. Persze tudom, hogy generált adóbevétel, vendégéjszakák, országimázs, miegymás. Ám e „rutintudás” helyett ideje lenne újra megtudni bizonyos dolgokat, mert megy az időnk. Baloldali szempontból például az érdekel: megkérdezte-e már valaki, hogy az ilyen eseményalapú üzleti vállalkozások – minden hozzáférést segítő feltétel nélküli – állami támogatása közelebb visz-e az esélyegyenlőséghez?
Merthogy korábban úgy értesültünk, a baloldalon mindent, de mindent ehhez kell mérni. Nyilván igazságtalan a Sziget kiemelése a sorból, mert nem arról az eseményről szól a történet, hanem az elkúrt 25 évről: magyarok tömegei mind kevésbé férnek hozzá bármilyen kulturális termékhez. Ráadásul a kulturális tőke megoszlása tán szélsőségesebben egyenlőtlen, mint a vagyoné. A tragédia pedig azzal teljesedik ki: komplett régiókban nincs semmilyen remény a minőségi oktatásra, így a kitörésre.
Ezért csak szimbólum a Sziget. Ideális embléma, mert a rendszerváltás után kezdődött a sztori, s ahogyan kínálata változik, sörárai egységesülnek és emelkednek, ahogyan professzionalizálódik, úgy lesz mind kevesebb magyar a területen a fesztivál idején. Az eltelt idő nyomorának parabolája, hogy minél sikeresebb egy projekt, annál kevésbé elérhető. Ettől függetlenül szinte biztos, hogy az egyéb gazdasági haszon miatt racionális befektetés az állami hozzájárulás. Ám az továbbra is foglalkoztat: két összefogás között el szokott ezen valaki gondolkodni?
Épp ez érdekel a Forma–1-gyel kapcsolatban is. Tudom, hogy generált adóbevétel, vendégéjszakák, országimázs, miegymás. De az megvan, hogy az évről évre növekedő licencdíjnak köszönhetően alighanem már nyolcmilliárd forintnál is többet fizetünk a Magyar Nagydíj megrendezésének lehetőségéért? Biztos, hogy ha egy gyár kap ennyit évente, akkor van pár ezer munkahely. Már ha épp a termelő multikra akarjuk fordítani a lóvét, nem pedig oktatásfejlesztési projektekre.
Hogy rögtön tovább szomorodjunk, jelzem: ezek az események ráadásul a korszak sikertörténetei. Még csak nem is emlegettük eddig, hogy Borsodban meg éheznek, hogy gyerekek tömegei nőnek fel úgy, hogy egyetlen embert sem láttak dolgozni, hogy semmiféle reményük sincs arra, hogy eljussanak életükben egyszer a megyeszékhelyre, és még csak nem is a melós kilátástalanságáról mesélünk. Arról, hogy százezres fizetéssel egyszerűen nem lehet előre jutni. Annyiból lehet élni szabadságban, de nem lehet szabadnak lenni.
Lesújtó látni, de ami fesztiválköztársaságnak indult, fesztiválarisztokrácia lett. Meg könyvespolc-arisztokrácia és állatkert-arisztokrácia. Minden társadalomban természetes az: a jövedelmi, vagyoni egyenlőtlenségek miatt sokan nem férnek hozzá mások számára elérhető termékekhez, szolgáltatásokhoz. Csakhogy idehaza szédítő tempóban távolodunk az ideáljainktól, egyre csak nő a távolság a lecsúszók, a nyomorultak, a rettenetes erőfeszítéssel kapaszkodók és a „megtehetemek” között, miközben a legszerényebb erőfeszítést sem teszik a folyamat megállítására.
Tetszettek volna jobb helyre születni. Ennél gyalázatosabb tételt alkotni lehetetlen.Mert azt üzeni: a tehetség, a munka, az érdem sem elég a társadalmi helyzet megváltoztatásához. Ezt az igazságtalanságot nincs ok elviselni. Most, mielőtt elégedetten csettintene minden kvázi kommunista, szólok, hogy a baloldalt – miként minden eszmét – iszonyatos belső feszültségek fojtogatják. Merthogy például a szegények megsegítését és a jogállam helyreállítását ígéri egyszerre. Hogyan? Itt már kevés az optimizmus, hogy tudniillik majd megoldjuk. Eddig ugyanis nem sok örömre van ok.
Elképesztő lelkesedés fogadta például az internetet, mert tagadhatatlan az esélyteremtő funkciója, hozzáférhető és így tovább. És? Csökkentek az egyenlőtlenségek? Vagy az történt, hogy az angol nyelvet oktató magánóvodában nevelkedő gyerekek iPaden tanulnak olvasni, #mutimiteszel hashtaggel töltik a Facebookra az anyatejfogyasztásról készült képeiket, miközben kevésbé tehetős, akár csak alsó középosztálybeli társaik egy szót sem értenek nyelvükből, mert – az elégséges kulturális tudás hiányában – még dekódolni sem tudják a szövegeket?
De említhetjük azt, hogy a hazai liberális, baloldali közegben – ahogyan arra Szalai Erzsébet rámutat –egyelőre nem döntötték el, a szegregáció felszámolása vagy a szabad iskolaválasztás pártján állnak-e. A kettő együtt aligha megy. Merthogy miközben a tehetősek menekítik gyermekeiket az elit iskolákba vagy a magánszektorba, indulatosan érvelnek az iskolai elkülönítés ellen. Pedig mondásaikból inkább az következne, hogy rosszabb suliba, nincstelenek közé küldik a srácukat, hogy ezzel támogassák a szerencsétlenek felzárkóztatását.Másként éppúgy szegregálnak, ahogyan az állam teszi.
És ez még csak nem is vád, csupán némi inkonzisztenciabemutató. Mert alapvetően ez így természetes. Mindenki azt szeretné, hogy a gyermekének a lehető legjobb legyen, így aki épp nem világmegváltó korszakát futja, jobb iskolába küldi srácát. Esetleg külföldre. Ráadásul ennek a döntésnek morális alapon építkező baloldali kritikája is fölöttébb képmutató. Hiszen a cél az, hogy a következő generációnak jobb legyen. Azaz ha valaki nagy munkával, tehetséggel, akárha szerencsével kitört, logikusan cselekszik, amikor gyermekének jobb oktatást szán, hiszen akkor garantálja, nem csúszik vissza oda, ahonnan jöttek. Ez a haladás.
Ezt már csak azért is fontos megjegyezni, mert itt baloldaliként bemutatkozó közéleti szereplők úgy beleszeretnek a technológiai forradalomba, Nyugat-Európába, csak szoftvert foglalkoztató cégbe, mintha kizárólag Romana-füzeteken szocializálódtak volna. Mert, ugye, haladás. Lehet hogy az, de nem a baloldali. Mert itt az egyenlőbbé tett társadalom a siker. Lehet tehát felhőtlenül örülni minden űrrobotnak, amely elvégzi ezer munkás dolgát, csak akkor ki kéne gondolni valamit arról,mi lesz az ezermelóssal. Persze hogy imádta az első ilyen revolúciót a baloldal, de akkor a munkakörülmények javításában segített, kevesebben haltak meg, tovább éltek, és így tovább.
Ha viszont ma nem segít a melósnak, mire a felhőtlen öröm? Hogyan értelmezzük egalitárius keretben? Miért ünnepeljük ezt? E fejlődés hogyan szolgálja az esélyegyenlőséget? És ezt a kérdést fel kell tenni nem csupán a digitális megfosztottság/ hatalom, hanem az egyház, a nyugat-európai értelemben vett ügyében, s megannyi egyéb témában. Meglehet, sokszor az uralkodó álláspont a helyes. Nem tudom. Ám azt igen, szörnyű károkat okozó félreértés egy pillanatra is elfelejteni, mi a végső cél. Mert az biztosan nem a gender studies-tanszékek bővítése, a maastrichti kritériumok teljesítése, az összefogás, a kerekasztalbeszélgetések számának négyzetre emelése.
Lehet, hogy ezek közül mind kell a sikerhez, de az is lehet, hogy egyik sem. Erről sokat lehet vitatkozni. Arról viszont nem érdemes, hogy azt a kérdést kell mindig feltenni a disputa elején: a mondás, az ügy, a törvény, a vita, a szándék, az ötlet közelebb visz-e az egalitáriusabb társadalomhoz? Első körben sokat segítenek majd az e kérdésre adott válaszok. Hiszen most már tényleg ideje merni. Vagy feladni. Minden jobb, mint térden állni a holnapunk előtt.
