Nem töprengett sokáig Jerger Krisztina, mivel szeretne foglalkozni. A helyzetet nehezítette, hogy művészettörténetet itthon nem tanítottak, különösen nem kortárs képzőművészetet. A Varsói Tudományegyetemet nézte ki magának, de harcolnia kellett a magyar szerveknél, hogy ne édesvízi halászat szakra kelljen beiratkoznia – hivatalosan oda adtak volna neki ösztöndíjat. Életét és utazásait az sem könnyítette meg, hogy 1970-ben apja disszidált.
Varsóban egy teljesen más világba csöppent a 22 éves lány. Gyorsan megtanult folyékonyan lengyelül, és a másik kultúrával együttlélegezni is. Az egyetem mellett a nagy hírű Józef Szajna stúdiószínháza melletti galériában dolgozott. Valószínűleg soha nem jött volna haza, ha nem érzi, édesanyja mennyire egyedül maradt Budapesten. Hívta ugyan magához Lengyelországba, akárcsak az orvosnak tanuló öccse, de Barbarát az emlékek és az ismerősök Pesthez kötötték.
Lengyelország „zárójelbe tette" Krisztina életét. Ott kezdett felnőni, és nyugdíj előtti éveit is ott töltötte a Varsói Magyar Intézet igazgatóhelyetteseként. Bár a szocialista kormány idején ő nyerte az igazgatói pályázatot, mást nevezett ki a politika. Az akkori kultuszminiszter elnézést kért, és felajánlotta a varsói helyettesi posztot. Hiúságát háttérbe tolva rábólintott. Egyrészt tudta, mi érdekli a magyar kultúrából a lengyeleket, másrészt nagy kedvvel vállalta, hogy az új helyre költöző intézetet felépíti. Varsóba érkezve bemutatkozott minden fontos helyen. A legtöbb kulturális intézmény élén régi barátait találta az egyetemi korszakából.
Úgy dolgozott Jerger Krisztina az intézetben, mintha magának csinálta volna. A remek munkatársakkal olyan helyet alakított ki – kávéház-étteremmel –, amelynek programjairól sokat írtak és beszéltek. De ez mit sem ért a kormányváltáskor: 2010-ben új stábnak adták át a házat. Abban reménykedett, könnyű lesz továbbvinni a bejáratott magyar intézetet. Mikor pár éve visszalátogatott, a sírás fojtogatta. Pénzhiányra hivatkozva addigra visszasilányították a helyet. Pedig pénz sosem volt rá, csak kedv és szakértelem. Most mindegyik hiányzik, mesélik lengyel barátai, akik nyaranta meglátogatják balatoni nyaralójában.
|
| Teknős Miklós / Népszabadság |
A két lengyel időszak közötti 35 évet a Műcsarnokban töltötte Jerger Krisztina, az egyetlen pesti intézményben, amely kortárs képzőművészettel foglalkozott. Évekig széllel szemben dolgozott, akkori igazgatója naponta az ő munkakönyvével csapkodta az íróasztalt. Hetente ki akarta rúgni, fegyelmik tucatjait írogatta, mégis megtartotta, mert a szakma és a kritika elismerte munkáit.
Pályakezdőként sokszor vidékre küldték kiállítást rendezni, és a fővároson kívül olyan szabad volt, amennyire csak lehetett. Kihívást és lehetőséget jelentett minden tárlat. Az egyik megnyitóra például – idézi fel – a műszakváltásból rendelték oda a cekkeres, fáradt asszonyokat. Mikor beterelték őket a kiállítótérbe, látszott, a hátuk közepére se kívánják a kortárs képzőművészetet. Aztán végigvezette őket az alkotások között, és az asszonyok letették a szatyrokat, elkezdtek figyelni, megváltozott a tekintetük, és fél órára beszippantotta őket egy ismeretlen világ.
Mikor a Műcsarnok kiállítóterébe is bejutott, első feladatként egy Munkácsy-díjas szobrászművész anyagát bízták rá. Már a műteremből kifordulva közölte a főnökeivel, ilyen silánysággal ő nem foglalkozik. Fegyelmivel megúszta, és persze megcsinálta más a kiállítást.
Aztán lényegében egyik pillanatról a másikra, mondjuk úgy, hétfőről keddre robbant be a köztudatba, hála az installációknak, amelyeket a Párizsban élő zseniális Székely Vera munkáihoz készített. Az 1982-es tárlatnak olyan publicitása lett, mint legutóbb az El Kazovszkij-kiállításnak a Nemzeti Galériában, amelynek társkurátora volt.
Nem volt pillekönnyű és akadálymentes a Székely Vera-tárlat megszervezése sem. Úgy tervezte, hogy szivacsot rak a földre, hogy a látogató a terembe belépve elbizonytalanodjon, elveszítse lába alól a talajt, lehuppanjon rá, és akár fekve nézze az alkotásokat. Az atyaúristenként félt villanyszerelő-tűzrendész viszont azt követelte, szerezzen be egy bizonyos folyadékot, amellyel impregnálni lehet a szivacsot, különben nem engedélyezi a megnyitót. Az összes gyárat végigjárva kiderült, a szert már nem gyártják, hasonló típusú anyagot meg nem fogadott el a tűzrendész. A mai napig csodaként emlegeti, hogy egy nap megszólalt a telefon a Műcsarnokban, és bejelentkezett egy ismeretlen, aki felajánlott tíz hordóval a keresett folyadékból. Az Alföldről hozatták el titokban, aztán becipelték a múzeumba. Mikor az igazgatónál is fontosabb elvtárs meglátta a folyadékot, vállat vont, és közölte, még sincs rá szükség. A hordók mementóként sorakoztak a folyosón a Műcsarnok felújításáig.
Ha azt kérem Jerger Krisztinától, sorolja fel három kedvenc kiállítását, Székely Verával nyit. Aztán jön a Marcus Aurelius-tárlat, ahol úgy kellett elhelyeznie egy büsztöt a Szépművészeti Múzeum 900 négyzetméteres, 15 méter belmagasságú termében, hogy betöltse azt. A harmadik a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont nyitókiállítása az Auschwitz-album feldolgozásával.
De három az kevés, sorol még másik hármat. A Láthatatlan kiállítást 1995-ből, a Palme-házból, ahol 45 perces utazásra vitte a látogatókat a vaksötét térbe – egy vak vezetővel. (Erről koppintották egyébként – engedélykérés nélkül – a mai Láthatatlan kiállítást.) Meg a gyerekrajztárlatot, ahol építési állványokból ácsolt játszóteret csúszdával, és ahol kivételesen a Műcsarnok falára is lehetett rajzolni. A Klauzál téri csarnokban pedig egy UNESCO-programhoz csatlakozva összehozott egy háromnapos performanszt. Kiseperte a régi, koszlott piacot, és a főcsapáson – enyhén ferde állványra – konstruktivista módon festőkkel helyeztette el az árusok által felajánlott több száz kiló gyümölcsöt.
Sok remek művésszel dolgozott együtt a Műcsarnokban. Akkoriban szokás volt, hogy egy nagyobb, sikeres munka után a kiállításrendezőt megajándékozza a művész egy alkotással. Ezt a művészettörténész mindig visszautasította: nem jár neki, ezért kapja a fizetését, mondogatta. Ezt ma már talán egy kicsit bánja is. Csak a rendszerváltozás után tört meg a jég, amikor Fehér László műcsarnokbeli tárlatát rendezte. Kicsit félt attól, mit szól majd a művész, hogy az eredetileg tervezett negyvenvalahány műből csak tizenötöt állított ki. Fehér végigsétált a kiállításon, és a kijáratnál annyit mondott: ez fantasztikus. Pár nappal később egy szállítmányozó cég csengetett be Jerger Krisztinához, hatalmas Fehér László-képet cipeltek az emeletre.
Azóta bővült a magángyűjteménye. Minden alkotás közös emlék, megtűzdelve egy meleg hangú dedikációval.
Névjegy
Jerger Krisztina
művészettörténész Budapesten született, 1948. szeptember 5-én. 1970–1976 között a Varsói Tudományegyetemen tanult művészettörténet szakon. 1977-től 35 éven át a Műcsarnok munkatársa, 1999-től néhány éven át a főigazgató helyettese volt. A Szépművészeti Múzeum rendszeres vendégrendezője, 1978–1982 között a Józsefvárosi Galéria állandó rendezőjeként, kiállításszervezőjeként is működött. 1981-ben és 1985-ben nívódíjat kapott, majd 1993-ban elnyerte a Ferenczy Noémi-díjat, 2015-ben pedig a Lengyel Köztársaságért Érdemrend lovagkeresztjét. 2005–2010 között a Varsói Magyar Intézet igazgatóhelyetteseként dolgozott.
