A skizofrénia boldog kezdete

– Mi a rendkívüli barátság alapja?

– A teljes őszinteség – ami elég ritka egyébként.

Nálunk az emberek nem szuverének a saját véleményük kimondásában. Molnár Gál Péter mondta annak idején, hogy bárhol a világon meg tud bukni egy színdarab, csak nálunk nem.

– Az Ön nevét viselő fesztivál esetében is így van ez? Ott sem lehet megbukni?

– Az idei az első év, amikor a közönség igenis kezd szuverén lenni. Beszól a művésznek, „beszéljen hangosabban!, tartsa úgy az arcát, hogy mi is lássuk!”. Átalakult a történet jó értelemben vett szolgáltatássá, már nincs ott a lövészárok művész és közönsége között.

– Ez jó fejlemény egy olyan országban, amelynek népéről azt mondják, egyre kevésbé meri megmondani a véleményét…

– Áprilisban hosszan elbeszélgettem Ferenczi Krisztinával. Éppen erről beszéltünk: van-e félelem az országban? Én azon az állásponton voltam, hogy az emberek nem annyira félnek elmondani a véleményüket, mint inkább

csömörük van.

A fiatalabbak pedig talán azt sem tudják, mi zajlik a parlamentben. A szülői házból egyenesen a repülőtérre veszik az irányt. És nem csak a fiatalok. A baráti köröm nyolcvan százalékával a legelképesztőbb helyekről szkájpolok. És kanadai állampolgárként lehet, hogy én is távol lennék, ha nem lenne egy 85 éves apám és egy 72 éves anyám. De eszembe jut néha, hogy azért volt nekünk 22-25 egész jó évünk, és azért az se semmi. Sokszor gondolok Faludy György versére, amit Csilléry András fasiszta képviselőnek írt egykoron: „Ha rád pillantok, megborzongok s fázok, / bár jól tudom, hogy balga, aki fél: / örökké állnak a magyar akácok, / s téged elvisz, mint szellentést, a szél.” Mára csakis a civil kurázsiban bízhat a jövőnk. A magyar politika a velejéig rákos, s bármelyik párt bármit állít is önmagáról, egyikük sem a szeplőtelen fogantatás.

– Amit viszont nem visz el a szél, az a köveskáli fesztivál. Mi vitte rá, hogy megszervezze?

– Az, hogy unatkoztam.

Gyerekkoromban izgalmas kulturális élet zajlott a Balaton körül. A kilencvenes évek második felétől aztán megszűnt a környék kulturális vonzása. Arra gondoltam, hogy nyilván nem csak én szenvedek ettől. Az első két fesztivált még kicsiben csináltuk, 120 fős közönség előtt. Az idén először a köveskáli templomban vagyunk, itt már 460-an is elférnek. A növekedés azzal is szembesített, hogy vannak a magyar zenei palettán olyan nevek, akikért bárhol a világon ölnének a zenerajongók, hogy hallhassák őket, nálunk pedig döcögnek koncertjeikre a jegyek.

Varnus Xavér szerint nem félnek az emberek a véleményüket elmondani. Inkább csömörük van Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Azzal még semmi baj nem lenne, hogy van egy Havasi Balázs nevű jelenség, aki kétszer is megtölti az Arénát koncertjeivel, amelyek nem a magas szintű zongoraművészetről szólnak, de békés növényevő a fiú, nincsen baj a show-jával. A baj azzal van, hogy egyik-másik zenei legendánk koncertjeire alig lehet telt házat csinálni – Magyarországon. Római, londoni vagy párizsi koncertjeikre beférni is alig lehet.

– Ez máshol máshogyan van?

– Feltétlenül. Tizenöt éve történt, egy londoni kávézóban ültem, egyszer csak megjelent az utcán egy nagyon ismert BBC-s kommentátor, az emberek mosolyogva utánafordultak, mutogattak rá. Később jött egy furcsa kis alak beburkolózva: alig látszott belőle valami. Sir John Gielgud volt az, minden Shakespeare-színészek egyik legnagyobbika. Az utca embere tapsviharral övezte útját.

A tévésnek szánt mosolyok, mutogatások után a színészfejedelemnek tapsvihar járt. És ez így van jól.

De attól félek, nálunk csak a hírolvasó kapna tapsvihart.

– Ez ellen dolgozna a fesztivál?

– A már befutott, nagy művészek mellett sok fiatal tehetséget is meg tudunk mutatni, akiben ott van a potenciál, hogy valódi zenei személyiségük legyen. Korábban a művészegyéniség megléte volt az elvárás, és alig foglalkoztak a félreütésekkel. Ott voltam Fischer Annie montreali koncertjén, Beethovent és Schumannt játszott – tíz hangból tizenöt nem volt a helyén, mégis: az volt az egyik legfantasztikusabb koncertélményem. 1985-ben találkoztam Horowitzcal, aki azt mondta, hogy

a félreütés nem bűncselekmény. Benne van a pakliban. S hozzátette: az arabok a legszebb szőnyegeikben is benne hagynak egy kis hibát, mert hitük szerint csak Isten lehet tökéletes. És ma mi a helyzet? A Zeneakadémián a fiatal muzsikusok csak a hibázástól rettegnek.

S éppen e félelem miatt nem tud kinőni az igazi személyiség. A jellegtelen koncerteken a közönség unja magát, s akkor jön egy extravagáns alak, aki fejen állva zongorázik, és így sztár lesz… Ezért nem hiszek ma már abban, hogy az intézmények meg tudnák váltani a világot. Jószerével már csak a váratlan, csodálatos pillanatokban hiszek, abban, hogy mindig összeakadnak jó zenészek, és ehhez mindig akad közönség is. Hogy ami kiváló, annak előbb-utóbb híre megy – ebben hiszek. A jó civil pillanatokban.