Félelem nélkül

FULLAJTÁR ANDREA: Akkor ön szerint Simon Márton nem szavalható? Most csak a Polaroidok jutott az eszembe, amelyből csináltunk egy estet a Katonában, és nagyon jól behúzta a nézőket.

Teknős Miklós

CSUHAI ISTVÁN: Biztos, hogy minden szöveg megtalálja a maga előadóját. Én csupán a mai versek általános karakteréről mondom ezt. A hetvenes évek végéig tartotta magát, hogy vers az, ami elszavalható egy ünnepségen. És Simon Márton versei nem szavalhatók el iskolai rendezvényen. De azért a hagyomány nagyon fontos. Én is erősen támaszkodom rá, amikor válogatok a beérkező szövegek között. A kezdő költő is csak úgy tudja megtalálni a saját nyelvi terét, ha nagyon sokat olvas a régi idők verseiből.

FULLAJTÁR ANDREA: A műveknek körülbelül hány százalékát tartja közölhetőnek?

CSUHAI ISTVÁN: Ha száz verset veszünk, általában tizenötöt egyértelműen közölni kell, hatvan közölhetetlen, a közbülső huszonöt pedig mérlegelés kérdése. Egy első szövegével próbálkozó, tehetséges fiatalt például nyilván bátorítok, ha tudok, igyekszem segíteni neki.

MAGAZIN: Andrea, az utóbbi években mennyire olvassa az ÉS-t?

FULLAJTÁR ANDREA: Nagyjából tíz éve kezdtem el olvasni. Elsősorban az értelmiséghez szól, és fiatalon nem is nagyon jutott eszembe, hogy belenézzek. Aztán láttam, hogy a kollégák hozzák be a színházba, rákaptam.

CSUHAI ISTVÁN: Én azért remélem, hogy tágabb értelemben vagyunk értelmiségi lap, nemcsak a szakmát, más rétegeket is meg tudunk szólítani. Talán az irodalomkritikai rovatunk szól jobban a bölcsészvilágnak, de nagyon fontos a közvetítés, mert a napilapokból jóformán kivesztek az igényes könyvkritikák. A Magyar Narancs, az ÉS vette át a napilapoktól a művek ajánlását, figyelemfelkeltő közvetítését, ami egyáltalán nem hálátlan szerepkör. Én magam kifejezetten szívesen művelem a zsurnálkritikát, amikor az ember még szinte felfedezi a szöveget önmaga számára is, próbálja megragadni,másoknak is közvetíteni az értékeit.

MAGAZIN: És hogyan áll mostanában a színházzal?

CSUHAI ISTVÁN: Egy érdekes fordulatnak köszönhetően a színházba járási mutatóm nagyot ugrott tavaly. A feleségem úgy egy éve elhatározta, tarthatatlan, hogy nem járunk színházba, elkezdett jegyek után járni, és most eléggé képben vagyok. A legintenzívebb színházi élményem régről talán az 1992-es kolozsvári fesztivál volt, amelyet az ottani színház fennállásának 200. évfordulójára rendeztek. Nagyon jó román társulatokat láttam, kitűnő kolozsvári előadásokat (ekkor folytak például Márton László A nagyratörőjének próbái, az utolsó napon volt a premier), a pestiek is kiváló előadásokkal érkeztek.

MAGAZIN: Azt hiszem, a Kurázsi mama új bemutatója azoknak is izgatja a fantáziáját, akik ritkán jutnak el színházba.

CSUHAI ISTVÁN: Én már meg is néztem. És nagyon tetszett. A Kurázsi mama címszerepében idősebb művészeket szoktunk látni, és most szervesen illeszkedik a koncepcióba, hogy fiatalabb színésznő, Andrea játssza el.

FULLAJTÁR ANDREA: Brecht felesége, Helene Weigel is negyvenévesen kezdte játszani, csak harminc év alatt beleöregedett. De hadd kérdezzek valamit. A kedvenc jelenetem a nagy kapituláció. Zsámbéki azt kérte tőlem, kifejezetten a nézőknek mondjam, hogy megvették a bátorságunkat, leülünk, és ültő helyében nem lázad az ember. Mennyire jut el a nézőkig, hogy ez rólunk szól?

CSUHAI ISTVÁN: Teljesen átjön ez is. Nemes Nagy Ágnes fordításának nagyon sok mondata kísértetiesen hangzik ma, főleg az első felvonásban. És mégis van egy csavar az egészben, ami nagyon tetszett. Az áttételt abban érzem, hogy meglepően világos a színpadkép, nem a sötétség, a nyomor, a kiszolgáltatottság látványa uralja. Így nem azonnali direkt üzenetekként hatnak ránk az elhangzó mondatok, és sokkal mélyebben tud élni a darab.

FULLAJTÁR ANDREA: Szerintem ez jól illik a brechti színház koncepciójába, amely közismerten az elidegenítés eszközeivel dolgozik. Zsámbéki erősen törekedett arra, hogy a nézők úgy érezzék, agyak működnek a színpadon. A túlélési stratégiákat elsősorban a fejünkben rakjuk össze: ebből a helyzetből tudok kijönni. A színésznek inkább ez mozogjon a fejében, és ne érzelmileg merüljön bele a jelenetekbe. Számomra a legnehezebb a fiam halálának jelenetsora volt, ahol az anya alkudozik, mert nyolcvan aranyat még meg akar tartani magának, és közben a gyereke meghal. Nagy erőfeszítésbe került, hogy ezt a szituációt érzelmileg távol tartsam magamtól. A fiam is tudja egyébként, hogy nekem iszonyú nehéz ez az előadás, és mindig küld egy kis fotót vagy videót a szünetre, hogy találjak valamit, legalább az e-mailjeim között, ami helyre tesz, stabilitást ad.

MAGAZIN: Színház és kulturális hetilap működtetésénél ma mik a túlélési stratégiák?

FULLAJTÁR ANDREA: Most egészen kivételezett helyzetben vagyok. Az országnak egy olyan színházában dolgozom, ahol nem félünk. Lenne mitől, és mégis a mi társulatunkban mindenki úgy gondolja, az igazgatótól a műszakig, hogy ha mi most elkezdünk félni, akkor vége. Az embernek hinnie kell abban, hogy az objektivitás, a szólásszabadság olyan alapvető emberi érték és jog, amelynek mindig lesznek legalább végvárai. És azért a Katona József Színháznak olyan múltja van, hogy bízunk benne, mondhatjuk továbbra is magunkét.

CSUHAI ISTVÁN: Az Élet és Irodalom státusza is rendkívüli, mert nem vesz részt benne semmilyen módon az állam. Nem függünk sem a Magyar Művészeti Akadémiától, sem a Nemzeti Kulturális Alaptól. Ettől még millió eszköz van egy újság ellehetetlenítésére, de én is csak azt tudom mondani, félelemmel biztosan nem lehet ilyen lapot csinálni. Úgy csak falakat építenénk magunk köré.

MAGAZIN: Rendben, nem félünk. Akkor fantáziáljunk bátran: mire lenne szükség gyümölcsözőbb kulturális élet működtetéséhez?

CSUHAI ISTVÁN: Az első lépés annak a botrányos helyzetnek a megszüntetése, ami a Magyar Művészeti Akadémiával alakult ki. Nem megy, hogy sértődött emberek egyesületet alakítanak, amelyet alkotmányos jogokkal ruháznak fel, és így a kultúra területén élet-halál urai lesznek. Most még itt sem látja az ember, hogy ettől sokkal rosszabbul mennének a dolgok, de húsz év múlva ennek elképesztő következményei lesznek. Decentralizálás kell, az államot egyszerűen szolgáltató intézményrendszerré kellene változtatni. Csak hát sajnos az egész nem megy két dolog nélkül. Az egyiket úgy hívják, hogy kapitalizmus. Kellenek a gazdag emberek, a vállalkozásaik, amelyek gazdaságilag fenntartják, működtetik az országot, persze nem mutyikkal, összeköttetésekkel meg kenőpénzekkel. A másik bűvszó az, hogy az érdekek képviselete nem megy pártok nélkül. Az igazi politikus nem harácsoló, hanem a közjó képviselője és felkent szolgálója. Vannak kételyeim, hogy az ország megérett-e már mindennek az elfogadására, de nem látok más utat.

FULLAJTÁR ANDREA: Számomra az oktatás rendbe rakása, fejlesztése lenne most a legfontosabb feladat. A bölcsődéktől az egyetemekig minden intézmény munkáját színesíteni kéne, nyitottabbá tenni, utat engedni egy valóban európai jellegű rendszer felé. Ebben a drámaoktatásnak is az lenne az elsődleges szerepe, hogy segítse a gondolkodni tanító gyereknevelést. A mai rendszer eltávolítja a kultúrától a gyerekeket, a legtöbb pedagógus pedig olyan normák, minták felé szocializálja őket, amelyek között ő él. Csendben kell lenni, nem jó annyit gondolkodni, majd mások megmondják, mi a jó, döntenek helyettünk. Körülbelül ez a szellemiség uralkodik ma az iskolák nagy részében, és ez a gyerekek személyiségét erősen befolyásolja. Igaz, a változtatáshoz pénz kell. De megérne ide csoportosítani nagy összegeket a stadionépítés helyett. Olyan korszerű épületekre, eszközökre, olyan felszabadult, széles látókörű, biztos egzisztenciális helyzetben levő tanárokra, nevelőkre van szükség, hogy a gyerekek azt érezzék: ez a jövő! Hogy van jövő.