Amúgy a zömök, mosolygós szemű férfit nem veti fel a pénz. István hétgyermekes, szegénysorú családban nőtt fel. A jobb kereset reményében vájárnak tanult Oroszlányban, de nem tudta befejezni az iskolát, mert 18 évesen szinte egyszerre vesztette el apját és anyját, s haza kellett jönnie, hogy két húgáról gondoskodjon. A becsehelyi téesz „gumisütő" üzemében talált állást, ahol tömítéseket gyártottak a Ladákba, aztán traktoros lett. Később kavicsbányában, betonkeverőben, és az erdészetnél dolgozott. Közben megnősült, két lánya született, ám házassága szétment. Utóbb megismerkedett egy kétgyermekes, elvált asszonnyal, Anikóval, s tíz éve vele él. Házat vettek, duplájára bővítették, akkoriban volt, hogy 36 órát hajtott egyfolytában (a bányában és otthon az építkezésen). A ház tágas lett, 186 négyzetméterén elfér mind a négy gyerek, igaz, most három külföldön él.
|
A késő bronzkori kincslelet az urnamezős kultúrát reprezentálja
Varga György / MTI |
István boldog a párjával - ahogy ő emlegeti, a babájával -, mert talpraesett, ügyes, szorgos asszony. Míg dicséri Anikót, almás pitével kínál, az asszony sütötte. Bemutatni nem tudja a párját, mert bár vasárnap van, a gyárban dolgozó asszonynak ma is műszakja van. Hajtani kell, kevés a pénz. István megmaradt az erdőn, de most nincs állandó alkalmazója.
Tíz százalék
Az 1711 – vagyis a Rákóczi szabadságharc leverése előtti – leleteket kötelesek vagyunk beszolgáltatni akkor is, ha a saját kertünkben bukkanunk rájuk. A megtalálók jutalmat kaphatnak, ám hogy mennyit, az mérlegelés kérdése, a beszolgáltatásról rendelkező jogszabály nem ad egyértelmű előírást. Ha a lelet anyaga nemesfém, akkor ki lehet fizetni a piaci érték akár 10 százalékát is a megtalálónak. 2002-ben erre már volt is példa.
A régészek közül sokan úgy vélik, hogy a megtalálókat gálánsabban kellene jutalmazni, mivel a jelenlegi premizálás az illegális régiségkufároknak kedvez.
A férfi az erdőn érzi igazán jól magát. Már gyerekkorában is sokat ott időzött, csodálta a tölgyeseket, bükkösöket, kileste az őzeket, a szarvasokat, a borzokat, a harkályok családjába tartozó zöld küllőket, csodálta a rigók és pacsirták énekét. És gombászott. Akár 30-40 kilométert is elgyalogolt a kedvenceiért, az ízgazdag mogyoróalja gombáért, a galambicáért, ami szerinte natúr sütve a legütősebb, a kiváló pörköltet adó lila pereszkéért, a savanyúságnak is remek fenyőalja gombáért, na meg a nyúlgombáért, ami tejfölösen fenséges.
Azért példaadó gesztus volt
A Virág István találta késő bronzkori kincslelet az úgynevezett urnamezős kultúrát reprezentálja. A míves bronztárgyakat fél éven át megcsodálhatjuk a Göcsej Múzeumban. A január végén tartott megnyitón Kövér László, a parlament elnöke is megköszönte a leletet beszolgáltatók példaadó gesztusát.
Aznap is gombát gyűjtött, már tele volt a szatyra vargányával, amikor meglátott az út szélén egy zöldre rozsdásodott rugót. Nahát, gondolta, valami ganéj ide hordta ki a szemetét. Megnézte közelebbről, s akkor látta, hogy ez valami egészen más. A sok eső elmosta az erdei földút szélét, s így felszínre került egy széttöredezett cserépedény, amit egykor teleraktak bronztárgyakkal. Kihúzkodta a földből mindet, és batyuként megkötött ingébe csomagolta. Otthon megmutatta Anikónak, meg élettársa bátyjának és a sógor fiának. Úgy döntöttek, a pakknak a múzeumban a helye. István a sógorára bízta a beszállítást.
- Nekem ilyen helyekre nincs menésem – magyarázza, hogy miért nem ő vitte be Zalaegerszegre a kincseket.
A sógor és fia be is fuvarozta a múzeumba a csomagot: mindhármukat kitüntették, mint becsületes megtalálót. Ezen el is csodálkozott Virág István:
- Én találtam, fura, hogy őket is...
- Nem azt díjazták, hogy ki találta meg – ellenkezek vele –, hanem azt, hogy maguk nem is gondoltak arra, pénzzé tegyék a leletet.
- De hát, hogyan tettük volna? – kérdez vissza István. – Nem a miénk! A múzeumba a helye, hadd lássák!
- Ezt mondja, aki nem jár múzeumba...
- Attól még a történelem érdekel. A tévében is ilyen filmeket nézek.
A múlt érdekel. A jövő nem, az csak találgatás.
Amúgy a megtalálás helyéről hiába is faggatnánk Virág Istvánt. Megfogadta, hogy nem beszél róla, amiképp rokonai se. A muzeológusok kérték meg rá, mert féltik a lelet helyét a kincsvadászoktól. Tavasszal feltárás indul ott, elképzelhető, hogy egy település maradványa rejtőzik a föld alatt.
- Nehéz a titkot megtartani? – kérdem tőle elköszönéskor.
- Mért kotyognék?
- Mert szeretünk mesélni, dicsekedni. Főleg poharazgatás közben.
- Tizennégy éve nem iszok.
- Akkor magából ki nem szedik?
- Nem.
