A második találkozást a puszta véletlennek köszönhette a rendező. New Jerseyben sétálva észrevette, ahogy egy rendőr gumibottal készül lesújtani egy 13 éves fekete fiúra. Wilson közbelépett, és amikor meghallotta, hogy a gyerek a siketekre jellemző hangot ad ki magából, megpróbálta megvédeni a hivatalok szigorától. Kiderült, Raymond Andrews egy szülei által eldobott fiú, és a 27 éves egyedülálló rendező elhatározta, hogy örökbe fogadja. Mikor hozzá költözött, a gyerek nem ismerte a szavakat, mégsem csak ő tanult Wilsontól, a művész is sokat megértett a világ észleléséről.
A hallás gyengíti a látást, tapasztalta meg. Aki hangok nélkül értelmez egy számára új környezetet, az mást fedez fel, mint a hallásuktól félrevezetettek.
Viszont hangokat nem csak hallani lehet, de az ember érezni tudja azokat a testével is.
|
Az 1914 című előadás, balra Eszenyi Enikő
Lucie Jansch |
Raymond ugyan siket volt, de a hang által keltett rezonanciát érezte, és ha felszabadult a halló világ számára értelmezhetetlen nyelvétől, akkor maga is szabadon tudott kiadni hangokat. Ezek a felismerések vezették Wilsont, amikor megrendezte a számára európai áttörést hozó 7 órás néma darabját. Amatőr színészekkel négy előadást terveztek mindössze New Yorkban, de egy francia kurátor meghívta a darabot egy fesztiválra, amely után öt hónapon keresztül töltöttek meg egy kétezer fős párizsi színházat estéről estére.
Igen, egy 7 órás néma darabbal.
A harmadik találkozást egy ajándékba kapott kazetta hozta el. Ezen egy másik 13 éves fiú halandzsája volt hallható. A gyereknél agykárosodást diagnosztizáltak az orvosok, és próbálták a többségi társadalom elvárásai szerint átnevelni – épp mint Raymond esetében. Wilson azonban a matematikát és a geometriát hallotta ki a dadogásokból, szóismétlésekből, mondatmozaikokból. Ahogyan örökbe fogadott fia első előadásainak központi figurája, díszletének meghatározója lett, úgy lépett elő dramaturggá Christopher Knowles. Wilson nem átnevelni próbálta, hanem megérteni.
Hagyta, hogy egy kamaszként első szavait megtanuló siket fiú és egy szellemileg sérültnek tartott srác vezesse darabjait.
A rendező ezen a ponton filctollal vázolja a színházi szerkezeteket és díszletstruktúrákat, amelyeket a két fiútól tanult. Mintha Pablo Picasso engedne bepillantást, milyen gondolatok és üzenetek vezették festészetében.
|
Az 1914 után Wilson másodszor is Budapestre jön
Lucie Jansch |
Szórakoztató egy előadás, de Wilson olyan széles eszköztárral mutatja be történetét, olyan pontosan ülnek a viccek és az elgondolkodtató részek, hogy nézőként néha az ember elbizonytalanodik. Nem átverés az egész? Ezer kis kedves hazugság, hogy megértsük Robert Wilsont? A Vígszínházból távozóban az ember ösztönösen rákeres Raymond és Chris nevére, és megnyugodva tapasztalja, a hatalmas szeretettel és humorral bemutatott két fiúból saját lábán álló férfi lett. Köszönik, jól vannak.
Robert Wilson pedig joggal mosolyog. Nem ő nyomult be a nézőtérre, hagyta, hogy a hallgatósága merüljön el az ő gondolataiban és lelkében. Azt mondja, őt a kérdések érdeklik, nem a válaszok. Aminek ismerjük okát, az unalmas. Wilson így bátran bonyolítja előadásait, mert a feleletek nem érdeklik.
„Csak remélni lehet, hogy a nyúlnak elég hosszú a füle, amikor belenyúlunk a cilinderbe"
– mondja.
Névjegy
Robert Wilson 1941-ben született az amerikai Texasban, a világ vezető avantgárd színház- és operarendezőjeként tartják számon. Leghíresebb előadása az Einstein a tengerparton. Az utóbbi évtizedekben első sorban Európa neves színházaiban dolgozott, színpadra állította Shakespeare összes szonettjét, múlt héten pedig Faust-rendezésének volt berlini bemutatója. Allen Ginsberg, Lou Reed, Tom Waits és Lady Gaga is azok közé tartoznak, akikkel a rendező-képzőművész együtt dolgozott.
