„Ezek nem a múltról, hanem a mának szólnak”

Fotó: Teknős Miklós

– A faszobraimban már alkalmaztam az utóbbi időben fémvázat, azzal strapabíróbbak lettek, szabadabban is lehetett építeni. A szentendrei skanzen előtti birkaszobor már fém és fa ötvözetéből készült, a Fradi-sas és a nyizsnij-novgorodi szarvas viszont már rozsdamentes acél.

– Utánanézett, hogyan került a sas szimbólum a Fradi-mitológiába? Hiszen a nagyérdemű figyelmét jelen pillanatban egy egészen más természetű sas köti le.

– A kitárt szárnyú sast, karmai között egy labdával, a görög származású Manno Miltiadesz rajzolta bele a Fradi címerébe még 1929-ben. Gondolkodtam elvontabb formákon is, mert nehéz kikerülni, hogy ne legyen giccses vagy szájbarágós, de a címerben szereplő totemállat rögtön megmozgatott. Amikor a sas így lecsap, és lefékez a szárnyaival, akkor hatalmas energiák szabadulnak el.

– És nincs meggyűrűzve sem egy 1944-es évszámmal. Pedig ez az igazi, térteremtő köztéri szobrászat, nem a politikai megrendelésre készülő emlékműveké.

– A megszállási emlékművet nem láttam, ezért nem akarok semmit mondani róla, de valóban, egy szögletes szocreál lakótelepen mondjuk kissé röhejes egy bronz Rákóczi-mellszobor. A sas egyébként hatalmas térben áll: mögötte a pontosan kitalált, gigantikus stadion. Napokig modelleztük a számítógépen, mire megtaláltuk az ideális helyét, ahol mindenhonnan megfelelő a rálátás. És a méret sem véletlen, ekkora térben már egy pár méterrel kisebb madár is törpének tűnt volna. Nagyjából tízszerese lett egy valódi rétisasnak, és nem akartam a tipikus emlékműtalapzatra sem tenni, így választottam ki a Fradi-címerben látható három E betűt (Erkölcs, Erő, Egyetértés – a szerk.), ezek között áll és szervesül a térbe.

– Hány szobra áll már eddig különböző köztereken?

– Talán negyven-ötven? És a külföldiek: egy szarvas a nyizsnij-novgorodi Volga-parton, a repülő óriáspuli viszont Washingtonban nem lett állandó, sajnos elbontották. A tavalyi Smithsonian Fesztiválra készült, utána több helyre is el akarták vinni, végül a méretei miatt a szállítást nem tudták megoldani. A puli tehát egy hónapig élt. Aztán van még egy unikornisszobrom az orosz Vikszában.

– És honnan jött ez a lécszerelem?

– Másod-harmad évesként voltam egy nyári művésztelepen Hevesen, ahol követ kellett volna faragni, de a kő nem kötött le. Én eleve is jobban szeretek kis dolgokból építkezni, a nulláról elkezdeni, mint egy nagy tömbből kifaragni valamit. Három-négy nap tétovaság után aztán ráakadtam ott leszórt lécekre, kihajigált zsaluanyagokra, és elkezdtem összedrótozni néhányat, legóztam, hogy lekössem magam, és így jött létre az első ilyen fából összerakott szobrom.

„Én nem akarom megmondani, hogy mit jelentsen a szobor – lehessen tágan értelmezni”

– Eleve hulladékfát keres a szobrokhoz?

– Az első szobrok idején épült meg a házunk, és megmaradt egy csomó bontott meg zsaluanyag, szinte adta magát, hogy elkezdjem összerakni. A műtermem előtt álló orrszarvú például nagy, szöges, cementes deszkákból épült, de lomtalanításból is sok fát gyűjtöttem be – a füredi Tescónál álló lovamban is vannak még ilyen gyűjtögetett anyagok. Tudatában voltam, hogy nem fognak a carrarai márvány időtállóságával versenyezni hosszú távon, de ettől még életszerűbbnek találtam őket. Mintha élőlényeket teremtenék magam köré, amelyek élik az életüket, aztán egyszer csak újra a természet részévé válnak, tönkremennek, valaki hazaviszi őket, vagy éppen felgyújtják, mint a visegrádi Bikát. Ezek a szobrok nem egy talapzaton éldegélnek sterilen, én azt szeretem, ha kialakul körülöttük valami aura, valami plusz – az Erzsébet téri Design Terminálnál álló két dobermannszobrom például valóságos találkozóponttá vált, csomószor hallottam telefonálókat: „találkozzunk a kutyáknál, tudod”, vagy „menjünk a kutyákhoz...” Ezek nem a múltról, hanem a mának szólnak, nem is mindegyik időtálló. A városi vadállatok lendülete pedig mintha passzolna a mai világ pörgéséhez.

– Egyik szobra fészek egy érdi óvoda falán, leginkább ez érzékelteti, mit tud egy kortárs szobor: a kihasználatlan fal egyszer csak átlényegül, új jelentést kap a madaraktól.

– A Klauzál utcai Dobozban több ilyen helyspecifikus óriásszobor is van, az udvaron maga King Kong mászik a fára, a bárrészre egy polip terjeszkedik, a harmadik egy bullterrier.

– Azzal szembesült már, hogy a nevét ugyan sokan nem is tudják, ezekkel a lécállatokkal mégis ön lett az egyik legismertebb kortárs köztéri szobrász?

– Visszajutott a híre, valamennyire tudatában is vagyok. De mással is foglalkozom azért, itt vannak például a Dante-szobraim. Dante egy dobermann kutyám volt, sokat rajzoltam, egyszerre volt arisztokratikus, ahogy a lábait keresztbe tette, miközben a fajtát a múlt század végén kifejezetten csúnya kutyákból keresztezve teremtette meg egy sintér, mert minél vadabb kutyákat akart. Ősi állat, benne van Anubisz, az etruszkok…

Fotó: Teknős Miklós

– …és El Kazovszkij fekete festménykutyái is.

– Igen, sokan mondták azt is. A Dante-szobrok tehát párhuzamosan készülnek, közben persze ez a szellős lécszerkezet könnyen felismerhető stíluskarakter. A mai köztéri szobrok szinte érinthetetlenek, emlékmű bronzból a magasztos örökkévalóságnak… nekem ez nem pálya, ez engem nem annyira érdekel.

– Vannak a hivatalosság emlékmű szobrai a felszenteltség aurájával, amelyek az úgynevezett megrendelői szobrászatot jelentik, miközben egy köztéri szobornak nemcsak ideologikus üzenetekkel kellene kereskednie, hanem játékosan örömet is sugározhat, gazdagíthatja a helyet, ahová került. Az ön szobrai a Szigeten például nagyobb hatást érnek el, mint bármelyik politikai emlékmű.

– Én nem akarom megmondani, hogy mit jelentsen a szobor – lehessen tágan értelmezni. Az érdi óvodánál baromira adta magát az a fal, hogy a harkálycsalád oda költözzön. A gyerekek meg közben találgatták, milyen harkály, meg hol az anyuka… ez tök inspiráló volt. De jó példa a Szakácsiba készült 10-11 méteres Tigris is. Ez a Hello Wood borsodi alkotótáborában készült, és Szakácsi egy zsákfalu Kazincbarcika közelében, az ország második legszegényebb faluja. Én őket választottam, és amikor megszületett a Tigris, leírhatatlan volt a fogadtatás: az összes ember kint állt, felzászlózták a települést, bulit rendeztek nekünk.

– Mert végre valakinek ők is fontosak voltak.

– Tényleg a totemjüket látták ebben a szoborban. Azóta sem tüzelték el, pedig ott azért elég nagy szükséglet van télen a tűzifára. Közben már támogatást szereztek maguknak útfejlesztésre, Tigrisfesztivált szerveznek évről évre, összefogott a falu. A Tigris úgy látszik, tényleg felvette a segítő totem szerepét.

– Érdekli egyébként a foci, esetleg Fradi-drukker?

– A Fradinak szurkolok, meg apukám is, de nem vagyok nagy focirajongó...

– ...szobrász. Igen.