Ez, kérem, szerelem

MAGAZIN: Maga is az a 15-17 éves fruska volt, aki az összes ballagáson elszavalta az Üzenet egykori iskolámba című verset.

GÓR NAGY MÁRIA: Dehogyis! Rejtett tehetség voltam, nem mutogattam magam. A szomszéd gyerekekkel játszottunk otthon színházat. Anyukám varrónő volt, olykor szörnyű helyzetbe hoztam, mert átalakítottam a kész ruhákat, kellettek jelmeznek. A rendező, a főszereplő és a királylány is én voltam egy személyben.

BORBÉLY MIHÁLY: Én viszont tősgyökeres pomázi vagyok, születésem óta ott lakom. Zeneiskolába Szentendrére jártam, a Vujicsics Együttesben játszom negyven éve, dzsesszklubot is ott működtetek, a művészetek városa a második hazám. A konziba és főiskolára Pestre jártam, de élveztem Pomáz többnemzetiségű falusi életét. A szomszéd szlovák néni a svábokhoz németül, a cigányokhoz cigányul szólt, sokan beszéltek szerbül, magyarul, a mai türelmetlen, intoleráns időkben is ránk férne az akkori családias életszemlélet. Gyakran felidézem, milyen pompás volt a sokféle kultúra találkozása.

MAGAZIN: Ha a színésznő verset választ, az természetes, de a kisgyerek hogy választ fúvós hangszert?

BORBÉLY MIHÁLY: Úgy, hogy a tanító néni azt mondja az első osztályos gyerek szüleinek: jó a füle, vigyék zeneiskolába.

MAGAZIN: És ott rögtön egy klarinétot nyomnak a kezébe…

BORBÉLY MIHÁLY: Először ki se tudtam mondani a nevét. De aztán ez és a szaxofon lett a fő hangszerem.

Jókúti György

MAGAZIN: Meg a tárogató.

GÓR NAGY MÁRIA: Ismerem ezt a pompás hangszert! Apukám egyébként bendzsózott, és gyönyörűen hegedült. Nekem persze zongoráznom kellett. Tehetségtelen voltam, a tanárnő pedig pálcával csapkodta a kezem, ha melléütöttem. Utáltam!

BORBÉLY MIHÁLY: Volt Pomázon is egy ilyen „ütős” hegedűtanár. Lehetett hallani, hogyan tanít: „Nem hállod, hogy Á?” És már le is csapott.

GÓR NAGY MÁRIA: Hegedültem is, de ebben sem bizonyultam sikeresnek.

BORBÉLY MIHÁLY: Mert nem tudták a hangszer varázsának bűvkörébe vonni. Hiszen egy színésznőnek tudnia kell táncolni, beszélni, nem áll tőle távol a ritmus. Most, hogy már jó ideje csak az akadémián oktatok, hiányzik a kezdők tanítása, és meggyőződésem, hogy az élmény a legfontosabb ebben a korban. A zenetanárnak arra kell törekednie, hogy a gyerek élvezze, hogy szeresse a hangszert, a zenét, a zenélést magát.

MAGAZIN: Vannak gyerekek, akiket rá kell fogni a gyakorlásra. Mert inkább elmennek focizni...

BORBÉLY MIHÁLY: Én például. Mert a foci volt a másik szerelmem. De az élményt nem vették el tőlem, és ez döntő. Ha az énekóra nem élményszerű, kárba vész. Ha valaki helyette Mozart életét akarja megtanítani a kisgyerekekkel, megette a fene az egészet.

MAGAZIN: A mai színészeknek mit kell tanulniuk?

GÓR NAGY MÁRIA: A tehetséget nem lehet tanítani, a technikát viszont igen. A ritmus alapvető. Ha megszólalok, a partnerem nem szólalhat meg az én ritmusomban, az én hangomon. A színitanodába, amely ettől az évtől kezdve állami támogatásos képzést nyújt, érettségi után érkeznek a fiatalok. A beszédtechnikával nagyon sokat foglalkozunk.

MAGAZIN: Egy 18 éves fiúról vagy lányról lehet-e tudni, hogy milyen színész lesz belőle?

GÓR NAGY MÁRIA: Ahogy belép az ajtón, ahogy köszön, minden kiderül róla. Ez szubjektív szakma, nem olyan, mint a sport. Itt gyakran nyer, aki csak egy métert ugrott az ellen, aki megugrotta a hármat. A tehetség dönti el a versenyt. A végzettség és a papír nem elég ahhoz, hogy valaki talpon maradjon. Mentálisan, fizikailag is felkészültnek kell lenni, bírni kell a gyűrődést, elviselni a kudarcokat, mert a művészpályán ez is fontos. Minél előbb megéli valaki, annál jobb. Én például nem fő tantárgyamat, a művészi beszédet tanítom. Annyi mindent átéltem a pályámon, iszonyú sikerekben és hála istennek kudarcokban is részem volt. Úgy érzem, ezt feltétlenül át kell adnom.

MAGAZIN: Mit tart legnagyobb sikerének a színészi pályán?

GÓR NAGY MÁRIA: Hogy játszhattam Gábor Miklóssal, Kiss Manyival, Garas Dezsővel, Latinovits Zoltánnal vagy a Holtágban Husz ti Péterrel. Sok-sok filmben szerepeltem, olyan szórakoztató darabokban is, mint Bujtor Pista Pogány madonnája. De nem szoktam újranézni a régi filmeket, inkább olvasok vagy komolyzenét hallgatok. Operába mondjuk nem szeretek járni, egyszer kivezettek bennünket, mert röhögtünk.

MAGAZIN: Min?

GÓR NAGY MÁRIA: Állt a színpadon a mázsás énekesnő, azt énekelte: „Miért toporzékolsz, miért vered földhöz gyönge testem?” És ott állt egy helyben. Nem bírtuk Gulyás Budával, a férjemmel, fuldokoltunk a nevetéstől.

MAGAZIN: Emlékszik-e az első koncertjeire?

BORBÉLY MIHÁLY: Sok első volt: a zeneiskolai, a zenekari, a konzis. A kollégáim úgy mondják, régen is ugyanaz volt a klarinétom,mintma, de az még a földig ért. Azért arra, amikor táncosokat kísérve először felléptünk a Vujicsics Együttessel, nyilván emlékszik az ember.

MAGAZIN: A dzsesszel ki fertőzte meg?

BORBÉLY MIHÁLY: A Vujicsics bőgőse, Eredics Kálmán, ő adta 16 éves koromban az első Charlie Parker-lemezt a kezembe, mondta, „füleljem meg”. A dolog ezzel eldőlt.

GÓR NAGY MÁRIA: Az első filmemhez Vujicsics írta a zenét. Kommentálta is, amit persze nem szabad leírni: „Megzenésítettem a világ legszebb melleit.”

MAGAZIN: Elmosódtak a népzene és a dzsessz határai, ránk köszönt a világzene. Magának fújt a szél.

BORBÉLY MIHÁLY: Olykor én is meglepődtem, hogy ugyanezt csinálom, csak nem merem olyan bátran...

MAGAZIN: ...mint Trilok Gurtu, akivel aztán koncertezett is. Nem félt tőle?

BORBÉLY MIHÁLY: Nem, úgy gondoltam, ő is ember. Különben nem állt volna velem szóba. Mindig csapatjátékos voltam, és minden dzsesszmuzsikusnak annak kell lennie. Gurtu is ilyen volt.

GÓR NAGY MÁRIA: Az igazi tehetség sohasem öntelt.

MAGAZIN: Hallunk azért nagy öregekről, akik nem szeretik annyira a harapós fiatalokat. Előfordul, futballnyelven szólva, hogy nem passzolják oda a labdát.

GÓR NAGY MÁRIA: Volt ilyen élményem, de én is hibás voltam benne. Kezdő színésznőként a Nemzetiben játszottam, szerelmes voltam Kálmán Györgybe. Tordai Teri helyett ugrottam be Az elveszett paradicsomba, nem én voltam a főszereplő. Gyuri nyújtotta a kezét, én pedig természetesnek vettem, hogy nekem nyújtja. Rohantam, előléptem a tapsra, a főszereplő helyén. Komoly botrány lett belőle, nem részletezem. Később másfél évig együtt éltünk.

MAGAZIN: Mennyire népszerű a dzsessz Magyarországon?

BORBÉLY MIHÁLY: Egy időben Zbigniew Namyslowskiért hajlandók voltunk elmenni Lengyelországba is. A nyolcvanas években volt egy nagy lengyel korszak. Hogy magyar korszak van-e, nem tudom, de azt igen, hogy létezik a sajátos magyar vagy közép-európai dialektus. Sok külföldivel felléptem már, és nem az utolérhetetlen nagy szaxofonost keresték bennem, hanem azt az ízt, ahogyan játszom. Innen hoztam, benne van a pomázi szerb és szlovák „tájszólás” ugyanúgy, mint Bartók, Kodály vagy Charlie Parker. A dzsessz azért lett újra népszerű, mert az élőzene visszanyerte a rangját, közvetlen hatása ma is sokakat lenyűgöz.

GÓR NAGY MÁRIA: A tavaszi fesztiválon a Mátyás-templomban voltam hangversenyen, Mozart- és Beethoven-műveket játszottak, a pillanatnyi élmény pótolhatatlan. Előtte a Szent Anna-templomban jártam, és azon tűnődtem, milyen nagyszerű, hogy nekem játszanak! És nem az autóban hallgatom a zenét.

MAGAZIN: Hová mennek dolgozni a tanodás színészek?

GÓR NAGY MÁRIA: A frissen végzettek közül négy-ötnek már megvan a szerződése. Dzsungelharcot tanulnak nálunk, nem dugom el őket, irány a mély víz. Április 1-jén volt 30 éves a tanoda, ünnepeltünk, lehettünk vagy háromszázan. Budapesten és vidéken is vezető színészekként alkalmazzák a tanítványainkat, akik már nem is olyan fiatalok. Díjakat kapnak, ami nekem nagy boldogság. Fésűs Nelli, Janza Kata, Király Viktor, Mahó Andrea, Miller Zoltán, Muri Enikő, Oroszlán Szonja ismert nevek. Büszke vagyok rájuk.

MAGAZIN: Nem könnyű a  helyzetük. Nincs film, s főleg olyan tévéfilm, amiben az előző generációk megmutatkozhattak.

GÓR NAGY MÁRIA: Lesz film újra, optimista vagyok. Amúgy meg sohasem volt könnyű. Ha nehéz, akkor mi van? Tessék, csinálja! Ő akart színész lenni. Ez, kérem, szerelem. Van katarzis és mélypont. A színművészeti egyetem végzőseinek sem adnak aláírt garancialevelet arról, hogy a topon lesznek. Jó, kell egy adag szerencse és egy kis gátlástalanság is a sikerhez. Nekem pél dául szerencsém volt, mert egyrészt kevesebben voltunk, másrészt szép kislány voltam. Több szerepet bizonyára nem a tudásom, hanem a kinézetem miatt kaptam. Volt, amikor nem voltam magammal megelégedve. Más kérdés, hogy akkor írták rólam a legjobb kritikát. Amit persze komolyan vettem. A kirepülős korszakom után aztán más lett a helyzet. Végvári Tamással játszottam a Thália Stúdióban, menyasszonyt alakítottam. Egy újságíró azt írta, az alakításom halványabb, mint a ruhám. De hát a fehérnél nincs halványabb szín!

BORBÉLY MIHÁLY: A zenei kritikák nem rendszeresek, inkább csak online jelennek meg, nincs akkora súlyuk. Olykor a kritikusaink túl szigorúak, vagy elnézőbbek a kelleténél. Ami nem jó, mert ha az ember nem 100, hanem csak 90 százalékosan játszik, azt meg kell róla írni. A legnagyobb bukás az, amikor tudja, érzi, hogy nem volt eléggé jó a produkciója, a legjobb volna hazamenni, mégis megjelenik róla egy ajnározó kritika. Ilyenkor belül azt érzem, hogy ez nem jogos, nem igazságos.

MAGAZIN: Most milyen formációkban játszik? Kezdjük a sort a Kossuth-díjjal kitüntetett Vujicsics Együttessel.

BORBÉLY MIHÁLY: Negyvenévesek lettünk, Tihamér egyszer-kétszer még játszott velünk annak idején. A kitüntetés átvételének napján jelent meg a Borbély Műhellyel készült új lemezünk, a Hungarian Jazz Rhapsody. Sokat koncertezünk, zongoristánk, Szabó Dániel, akit egykor tanítottam, Los Angelesben él. Tálas Áron, egy egészen fiatal muzsikus helyettesíti, fényes karrier előtt áll. Attól, hogy ott egy 22 éves srác, én meg lassan 60 leszek, és úgy tudunk együtt játszani, mintha évtizedek óta együtt lennénk, szabályosan elérzékenyülök.