galéria megtekintése

Érző lelkű Kannibál

Az írás a Népszabadság
2015. 09. 04. számában
jelent meg.


Horváth Gábor
Népszabadság

Tanárember volt, zenetanár fia, maga is egy középiskola zeneigazgatójaként kezdte, de véletlenül felfedezték, és onnan kezdve nem volt megállás. Cannonball Adderley az 50-es évek közepétől húsz éven át a dzsessz egyik meghatározó alakja maradt, sőt, még a poplistákra is felfért.

Az ötvenes évek közepén New Yorkban szerencsére pocsék volt a közbiztonság. A tolvajok miatt semmit nem lehetett az autókban hagyni, így amikor 1955-ben Julian Adderley a barátaival lement a manhattani Café Bohemiába meghallgatni a bőgős Oscar Pettiford együttesét, természetesen magukkal vitték a hangszereiket.

Kannibál természetes közegében: Cannonball Adderley New Yorkban
Kannibál természetes közegében: Cannonball Adderley New Yorkban
William Claxton

 

A 27 éves floridai srác azért volt a városban, mert felvették a New York Egyetem zenei mesterkurzusára, ahol azután sosem látták. Ugyanis a pedáns Pettiford ragaszkodott hozzá, hogy szaxofonos is játsszon, ha egyszer már rá írták a számaikat, márpedig az állandó zenekari tag, Jerome Richardson éppen lemezfelvételen volt, a helyettese meg nem érkezett meg. Besétált ugyan egy ismert szaxofonos, Charlie Rouse, ő viszont otthonról jött, és nem volt nála a hangszere. Tiszta mázli, hogy látta, egy hátul ácsorgó fiatalembernél van szaxofon. Megkérdezték az ismeretlentől, nem akar-e játszani. Adderley később azt mesélte, halálra rémült, nem tudta, hogy floridai blues- és rockzenészként, középiskolai zenetanárként mit keres egy színpadon olyan nagyágyúkkal, mint a zongorista Horace Silver vagy a dobos Kenny Clarke.

Pettiford az I Remember April gyors feldolgozását jelentette be első számként. Adderley még sosem játszotta ilyen tempóban, de alighanem boldogulhatott vele, mert az est végéig fönt hagyták, még Richardson betoppanásakor sem köszönték meg neki a beugrást. Amikor a klub menedzsere megkérdezte a fiatalember öccsét, ki ez kandúr (a zenészek „cat”-nek hívták magukat és egymást), a kornétos Nat Adderley a szigorú New York-i zenészszakszervezettől félve csak annyit mondott a bátyjáról, hogy Cannonballnak hívják. Pár nap múlva már a fél város tudta, hogy megvan a néhány hónappal korábban meghalt Charlie Parker örököse, ez a bizonyos Ágyúgolyó. Akit persze apja után ifjabb Julian Adderley-nek hívtak, és teljes tévedésből ragadt rajta a harcias becenév.

Gyerekként haverjai uzsonnáját is készséggel felzabálta, egyikük ezért keresztelte el Kannibálnak, ami aztán Cannonballá facsarodott.

Pedig semmi sem állt tőle távolabb, mint a csatatér.Marcona hadfi helyett igazi népnevelő volt. Remek technikával, gyorsan, általában derűs tónusban játszott, a színpadon, interjúiban, illetve egyetemi környezetben is szívesen beszélt a zenéről és muzsikustársairól. A gyermekeket a dzsessz világába bevezető lemezt is kiadtak vele. A Café Bohemia-beli első New York-i fellépését még sok követte. Előbb saját, Nattel közös kvintettjével kapott lemezszerződést, 1957 végén pedig Miles Davis invitálta, így tagja lett a legendás Kind of Blue albumot rögzítő csapatnak. Egy időben ő volt a gazdasági menedzser is – bíztak benne, mert nem ivott, nem kábítószerezett, rendes férje volt a színész és énekesnő Olga Jamesnek. Ki hitte volna, hogy ilyen dzsesszisták is érvényesülhettek New Yorkban?

Az Adderly testvérek Joe Zawinullal, Yousef Lateeffal, Sam Jonesszal és Louis Hayesszel egy 1963-as svájci koncerten:

Persze amit mi innen fénykornak gondolunk, közelről nézve nem tűnt feltétlenül annak. Cannonball, aki a Joe Zawinul által írt Mercy Mercy, Mercyvel és pár más számmal még a poplistákra is felkerült, már akkor is panaszkodott: – A dzsessz, ahogy a 30-as, 40-es, 50-es, sőt a 60-as években is ismertük, szerettük, már elmúlt. A közönsége egyre fogy… és már nem is játsszák olyan sokan.

Ő minden esetre mindent megtett, hogy hallgassák. A 70-es években stílusát elkeresztelték soul dzsessznek, de nem a kifejezés felvizezett, alkalmazott zenei, hanem eredeti értelmében: olyan dzsessz, amelynek lelke van. Pályája vége felé belekóstolt az elektromos hangszerekbe és a fúziós zenébe is, de anélkül, hogy túl messzire eltávolodott volna az eredeti bluestól és boptól. Kerek negyven éve, nem egészen 47 évesen vitte el egy migrénroham utáni agyvérzés. De New Yorkban járva mostanság is lehet hallani pár fiatal kandúrt, akik próbálják úgy fújni, ahogyan Cannonball lemezein hallották.

Dzsesszlegendák sorozatunk további epizódjait itt olvashatják: >>> 

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.