Erdély ötven hónapja

Ebben az imázsban sok minden ért össze: az Orbán Balázs munkássága nyomán kibontakozó Székelyföld-kultusz, a Gyarmati Zsigáné által promotált Kalotaszeg-imázs és az a nemzetiségi harc, amelyet Rákosi Viktor Elnémult harangokja vésett be a köztudatba. A huszadik század elejének magyar modernizmusa is sokat merített a régió művészetéből, elég csak Toroczkai Wigand Ede vagy Kós Károly munkásságára gondolni.

Ahogy a dualista Magyarország fejlődött, úgy erősödött a magyar politikai elit bűntudata Erdéllyel, de különösen a Székelyfölddel kapcsolatban. Ennek egyik fontos alkalma volt az első székely kongresszus Tusnádfürdőn 1902 augusztusában. Az összejövetel fő indokául az akkor már komoly méreteket öltő kivándorlás szolgált, de a résztvevők szót ejtettek a régió birtokviszonyairól, az infrastrukturális problémákról, az elszegényedésről, az alkoholizmusról is.

Fotó: Radu Sigheti / Reuters

A kongresszus nyomán kapott lendületet a Székely Akció, amely támogatta a gazdaságfejlesztés ügyét. Az első világháború éveiben az Erdélyi Szövetség a szociális követelések mellé immár politikaiakat is felsorakoztatott: a földbirtokok adásvételének ellenőrzését (azaz a románok birtokszerzésének akadályozását) és a telepítést (a szórványvidékek megerősítését), esetenként a román lakosság elköltöztetését.

Szomorú engedmények

A két háború közötti Magyarországnak 13 éven át voltak erdélyi származású miniszterelnökei, és a politikai elit számos tagja is innen származott. Így amikor 1940 júniusának végén lehetősége nyílt a magyar kormányzatnak arra, hogy a Romániának átnyújtott szovjet ultimátum nyomán akcióba lépjen, nem tétovázott. Teleki Pál kabinetje jelezte Berlinben és Rómában, hogy Magyarország érvényesíteni kívánja revíziós követeléseit Romániával szemben. Bukarest hallani sem akart területi engedményekről, és Adolf Hitler vagy más birodalmi vezetők sem rajongtak az ötletért.

1940. július–augusztusában azonban a magyar kormányzat mindent megtett, hogy a tengelyhatalmakat a maga oldalára állítsa. A magyar–német gazdasági tárgyalásokon Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter hozzájárult a Németországba irányuló magyar export kvótájának megemeléséhez, a pengő leértékeléséhez a márkával szemben; német cégek kőolaj-kutatási koncessziókat kaptak Délnyugat-Magyarországon, és nem utolsósorban: míg a Teleki-kormány addigi zsidóellenes intézkedései minden német nyomás nélkül születtek meg, most először fordult elő, hogy egy Göring köréből érkezett felvetésre a magyar kormányfő ígéretet tett a „zsidókérdés rendezésére”, azaz – vélhetően – a harmadik zsidótörvényre.

Fotó: fortepan.hu

Teleki környezete memorandumokkal és térképekkel bombázta Berlint. Budapest a honvédség mozgósításával és a keleti határra való felvonultatásával nyomatékosította igényeit. Egy román–magyar háború megengedhetetlen rendbontás lett volna az angliai légi csatába kezdő Németország szempontjából, amelynek fontos volt Románia stratégiai szempontokból is: földrajzi elhelyezkedése és kőolajforrásai miatt.

Hitler először a kétoldalú tárgyalások irányába igyekezett tolni a konfliktust, azonban a Turnu Severin-i tárgyalások kudarcba fulladtak a két ország képviselői között. Budapest és Bukarest egyaránt háborúra készült. Ezért Hitler és Mussolini is hajlott a két évvel korábbi, a volt Felvidék déli részének visszacsatolását eredményező első bécsi döntés megismétlésére.

Közelít a vihar

1940. augusztus 30-án Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter döntőbíráskodása nyomán Magyarországhoz visszacsatoltak valamivel több mint 43 ezer négyzetkilométert, a történeti Erdély északi karéját, két és fél millió lakossal. Közülük hajszálnyival több mint 50 százalék volt magyar nemzetiségű az 1941-es magyar statisztika szerint; az 1930-as román statisztika szerint viszont csak 37 százalék. A két adat nem teljesen összeegyeztethetetlen, de nyilvánvaló az is, hogy rivális nacionalizmusok által motivált számokkal van dolgunk.

A magyar fél nagyobb területet szeretett volna visszakapni. Ezért és a háborús „véradó” hiánya miatt Teleki is csalódott volt. A román fél maximális ajánlata népességcserével kombinálva is csak négyezer négyzetkilométerre terjedt ki. Románia néhány hét alatt területének egyharmadát, több mint százezer négyzetkilométert vesztett el a Szovjetunió, Bulgária és Magyarország javára. Ez politikai földrengéshez vezetett: a Gigurtu-kabinet megbukott, a király elmenekült, a Vasgárda kormányra került.

Bár 1941 augusztusában, a Szovjetunió elleni támadás után Románia megkapta az elveszített Észak-Erdéllyel csaknem hajszálra azonos nagyságú és lélekszámú Transznyisztria feletti fennhatóságot Odesszával, a román politikai elit egyetlen pillanatra sem tett le Észak-Erdély visszaszerzéséről. A román kormány 1941 szeptemberében nyilatkozatban mondta fel a bécsi döntés érvényességét, ami ugyan az adott pillanatban nem bírt jelentőséggel, de jelezte a románok elszántságát.

Egymásnak feszülés

A „kis magyar világ” ötven hónapja sok tekintetben máig ható következményekkel járt. Egyrészt a román közvélemény jelentős részében mélyen rögzült: Magyarország nem mondott le Erdélyről, és csak az alkalomra vár. A bevonuló honvédség által elkövetett atrocitások (Szilágyippen, Ördögkúton és másutt) évtizedekre megalapozták a „vérszomjas magyarok” képét, és ezt a román történettudomány is szívesen hangsúlyozta a nemzeti kommunizmus évei alatt. Ezek a mészárlások pedig részben ürügyként szolgáltak 1944 végének hasonlóan tömeges kivégzéseihez, amelyeket román paramilitáris erők követtek el magyar lakosok ellen Gyantán, Szárazajtán és más településeken.

A magyar hatalom visszatérte korszakhatár volt a magyar–magyar kapcsolatokban is. Sok erdélyi ekkor tapasztalta meg a magyarországi életet: a túlhierarchizált társadalmat, a sokszor lekezelő tónust, de a szervezett utak révén egyúttal sokakban rögzült a bombázástól még nem sújtott Budapest képe, a regionális középhatalommá emelkedő ország ereje. És 1944 után a román hatalom visszatérése kelthette azt az érzést, hogy ismét csak átmeneti időszakról van szó, mint 1918 és 1940 között. Az anyaországi magyarok közül sokaknak ez a négy év volt a megismerés pillanata.

Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság/archív

Mivel a határok zárva maradtak, a nyári vakációk egyik fontos célállomása lett Erdély: folyamatosan és látványosan emelkedett a turizmus forgalma. A magyar állam menetdíj-kedvezményekkel, olcsó szálláshelyek kiépítésével ösztönözte az ide irányuló „nemzeti zarándoklatot”. Ekkor járatták be a magyar turisták által ma is használt Nagyvárad–Kolozsvár–Székelyföld útvonalat. Ebben a négy évben annyi útikönyv jelent meg Erdélyről Magyarországon, mint az 1788 és 1986 közti két évszázadban – ezen évek leszámításával – összesen.

Jutott pénz úthálózatra, vasútra is, új egyetemre Kolozsváron, népegészségügyre, a mezőgazdaság fejlesztésére és az iskolahálózat kiépítésére. A magyar tanügyi költségvetés elemi iskolákra szánt büdzséjének a fele Erdélybe jutott 1942–43-ban. 1940–1944 nagyszabású modernizációs kísérlet is volt: a négy esztendő alatt hozzávetőlegesen egyévnyi magyar költségvetést költött a budapesti kormányzat a régió fejlesztésére.

Lehúzott redőnyök

A modernizáció azonban egyáltalán nem ellentéte a nemzetépítésnek, sőt a kirekesztésnek: a magyar állam minden erejével arra törekedett, hogy hegemón helyzetbe hozza a magyar nemzetiséget Észak-Erdélyben, és a román nyelv és kultúra ott csak a margón, alárendelt helyzetben létezhessen. E négy év alatt több mint kétszázezer román hagyta el Észak-Erdélyt, és nagyjából ugyanennyi magyar kerekedett fel a román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélyből, az ottani magyarság csaknem fele. Ez az exodus máig hatóan roppantotta meg a dél-erdélyi magyar társadalmat.

A kirekesztő politika csúcsát a jórészt magyar identitású zsidóság jogfosztása, kisemmizése jelentette 1940-től, majd pedig gettóba zárása és deportálása 1944-ben alig három hét alatt. A magyar hatóságok 131 ezer embert deportáltak, és több mint 80 százalékát megölték Auschwitzban. Paradox módon a román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélyben, ahonnan a zsidó lakosságot nem deportálták, egy magyar identitású zsidónak lényegesen nagyobb esélye volt a túlélésre, mint Észak-Erdélyben. Amikor tehát ma az erdélyi városok magyar társadalmának fogyásáról és eljelentéktelenedéséről beszélünk, nem árt észben tartani, hogy 1944-ben sok tízezer magyar érzelmű polgárt deportáltak Szatmárnémetiből, Nagyváradról vagy Kolozsvárról.

Fotó: Domaniczky Tivadar / Népszabadság/archív

Ez a négy év egyszerre volt a balladai igazságszolgáltatás pillanata, ami reményt és tartalékot jelentett az 1944 utáni évtizedekben; modernizációs vállalkozás és a hegemón etnikai tér megteremtésének kísérlete a magyarok számára. A megaláztatások ideje a románok számára, a kifosztás és a pusztulás a térség zsidósága számára. És 1944-ben a menekülés az észak-erdélyi szászok és szatmári svábok számára. Így vált ebből az ötven hónapból a soknemzetiségű Erdély eltűnésének egyik legfontosabb huszadik századi szakasza.