Emberség a hatalommal szemben

Chaja Polak: Az utolsó regényem a gázkamrákról szól. Először dokumentumregényként próbáltam megírni, de nem tudtam. Egy anya regénye, édesanyám egyik barátnőjéről mintáztam, aki elvesztette kislányát a gázkamrában.

MAGAZIN: Salka című könyvével a holo­kausztot túlélő anyja emlékének adózik. Ő új életet kezdett a háború után. Sokat beszélt arról, ami történt?

Chaja Polak: Nem sokat. Csak a „szép” emlékekről. A két barátnőjéről, akikkel a táborban ismerkedett meg. De a házunk tele volt a holokauszttal. Sokszor jöttek hozzánk családtagok és a barátok, akik mind elvesztettek valakit. Mind­amellett

nagyon vidám ház volt, mert a megmaradtak örültek, hogy életben vannak

a mély melankóliával és szomorúsággal együtt.

MAGAZIN: A Saul fia szakértőjeként is dolgozott. Mi volt a filmkészítés során a munkája?

Vági Zoltán: Az, hogy a film történeti szempontból a lehető legpontosabb legyen. A jelmezek és vezényszavak éppúgy, mint a krematórium díszlete, a holtak elégetése vagy a teherautó rendszámtáblája.

Földi D. Attila

MAGAZIN: Mik voltak a legfőbb forrásai?

Vági Zoltán: A Sonderkommando tagjai­nak a táborban elrejtett, majd a háború után kiásott elbeszélései, a túlélők visszaemlékezései, nácik hivatalos iratai, az SS auschwitz-birkenaui fotói, a krematóriumok tervdokumentációja.

MAGAZIN: A filmben és a könyvben is egy gyerek van a középpontban. ­Saul a fiát szeretné mindenáron eltemetni, a könyvben pedig gyakran egy gyerek nézőpontjából látjuk a történéseket. Miért fontos ez a perspektíva?

Vági Zoltán: Fontos, hogy nem tudjuk a gyerek nevét. Tulajdonképpen bárki lehet, valószínű, hogy nem is Saul fia. Ez is utal arra, hogy van még egy nagyon fontos dolgunk.

Összegyűjteni a gázkamrákban megölt, mintegy százezer magyar gyerek nevét.

Chaja Polak: Számomra ez a perspektíva azért volt jó, mert így az édesanyám élettörténetét tudtam felhasználni, hogy elmondjam, mi történt ebben a kegyetlen időszakban. A könyv az ő életéről szól, de egyben a századról is.

MAGAZIN: Miért játszik központi szerepet a temetés, a gyászszertartás gesztusa ezekben az alkotásokban? Saul temetni akar, Salka pedig apja nevét szeretné látni az anyja sírján.

Vági Zoltán: A Saul fia nem csak a holokausztról szól. Egy ősi történetet is elmond. Ugyanazt, mint Szophoklész az Antigonéban. Mi a fontosabb: az isteni törvények vagy a földi hatalom, az állam parancsai? Valamilyen módon

ellenállni vagy engedelmeskedni a hatalomnak, ami megpróbál elemberteleníteni?

Eltemetni egy testvért, egy gyereket szerves része emberi mivoltunknak, az emberi erkölcsnek.

Chaja Polak: Ez szerintem egy nagyon zsidó dolog, nem feltétlenül személyes. Életben tartani a neveket, ez az egyik fő cél. Az apám nevét ugyanúgy meg akartam őrizni, ahogy az összes áldozat nevét meg kellene őrizni. Rengeteg holland zsidó meghalt a háború alatt.

Vági Zoltán: Hetvenöt százalékuk, ez a legmagasabb halálozási arány Nyugat-Európában.

Földi D. Attila

Chaja Polak: Igen, így van. Annak idején a szüleimet a holland hatóságok tartóztatták le, nem a németek mentek oda.

Vági Zoltán: Az amszterdami rendőrség állományának kilencven százaléka valamilyen formában részt vett a letartóztatásokban, deportálásban. De Európában Magyarországon volt a leggyorsabb a deportálás. Nyugaton az SS Hollandiában volt a legsikeresebb. Onnan hetente átlagosan 888 zsidót vittek el. Tőlünk hatvanszor ennyit, heti átlag 54 675 embert.

MAGAZIN: Egy sírhelyhez el lehet menni, ki emlékezik azonban Saul fiára?

Vági Zoltán: Ez a mi kötelességünk. Ott a sobibori megsemmisítő tábor példája. A holland történész, Jules Schelvis szerencsés volt. Ő túlélte, és megörökítette, hogy 34 ezer holland zsidót vittek oda, és csak tizennyolcan tértek vissza. Pár éve jártam ott. Sokkoló volt, a földről még fel lehetett szedni az emberi csontokat. Egy birkenaui sonderkommandós visszaemlékezése is eszembe jut. Két férfiról szól, akik megkérdezik, hogy meg fognak-e halni. A sonderkommandós nem tudott nekik hazudni. A két ortodox magyar zsidó pedig elővett egy üveg vodkát, és azt mondták: „Igyunk az életre!” Majd azt kérték, hogy álljon értük bosszút, és bementek a gázkamrába. Ezeket a történeteket, ezeket az embereket nem szabad elfelejtenünk. A film alkotói ezért indítják el a Saul gyermekei elnevezésű programot. Hogy megismerjük a magyar áldozatok nevét és sorsát.

MAGAZIN: Melyik a legnagyobb hatású művészeti alkotás a holokausztról?

Vági Zoltán: Hatását tekintve nagyon fontos a Schindler listája. Mi, magyarok pedig nem csak a Saul fia miatt lehetünk büszkék. Ott van egy másik remek film, Gyöngyössy Imrétől a Jób lázadása is, Oscarra is jelölték annak idején.

Chaja Polak: Én Claude Lanzmann Shoah című filmjét mondanám. Irodalomból ma már sok mindent lehetne említeni, de nagyon hosszú ideig tartott, amíg elkezdtek írni róla. Húsz-huszonöt évnyi hosszú hallgatás előzte meg, kivéve két szerzőt. De Jona Oberski és Marga Minco könyvei a háborúról szólnak, kivéve az utolsó fejezeteket.

Vági Zoltán: És Anne Frank naplója?

Chaja Polak: Persze, ő is fontos. Ön ­amúgy elsősorban a háborúval foglalkozik, én inkább azzal, hogy a háborúnak milyen hatásai voltak az azt követő életre.

MAGAZIN: A második és a harmadik generációs túlélők életében is érezteti a hatását a holokauszt. Nekik milyen felelősségük van?

Chaja Polak: Én végül is az elsőhöz tartozom, a szüleimmel együtt elbújtattak, nagyon kicsi voltam még. A gyerekek olyanok, mint a szivacs, mindent magukba szívnak. A generációm traumatizálódott, és a gyerekek is ezen traumák hatása alatt nőttek fel. A második generációsok szerintem nagy felelősséggel tartoznak a szülők jóllétéért. A háború után született két testvérem, egy fiú és egy lány, mindkettőjükre nagy hatással voltak a történtek. A fiútestvérem filmrendező, dokumentumfilmeket csinál, a holokausztról is. Még a harmadik generációsok közül is sokan észlelik a hatását, és úgy érzik, felelősséggel tartoznak a nagyszüleikért.

Boldogabbá akarják tenni az életüket, csökkenteni a fájdalmat.

Vági Zoltán: Nemcsak a túlélőket, a leszármazottaikat érte trauma, hanem egész Európát. A holokauszt összeurópai projekt volt. Ezt a traumát valahogy se lenyelni, se kiköpni nem tudjuk, küzdünk vele. A mi generációnk dolga, hogy megörökítse az áldozatok nevét, és eltemesse a csontokat. Mert bár Auschwitz-Birkenau­ban nincsenek sírok, mégis

ez a legnagyobb temető a magyar történelemben.

Chaja Polak: Ez az egész arról szól, hogy mire képesek az emberek emberekkel szemben.