galéria megtekintése

„Tényleg fogadjam el a menekült kisfiútól az édességet?”

Az írás a Népszabadság
2015. 08. 21. számában
jelent meg.


Csider István Zoltán
Népszabadság

A férfiak elszaladtak tiszta inget venni, az édesanyák megmosdatták a kicsiket. Hogy szépek legyenek a képeken – idézi fel Déri Miklós, hogyan készültek a VIII. kerületi II. János Pál pápa téren a fotózásra a menekültek. A Menekültek – Refugees című sorozattal a fotóművész a híradások nagytotáljaiban elvesző arcvonásokat mutatja meg.

– Miért ment ki a térre? Miért éppen a térre ment ki?

– Nagyjából mindenhol ezt találtam volna, azt hiszem. Annak, hogy a II. János Pál térre mentem ki, főleg földrajzi okai voltak: néhány sarokra lakom, így könnyű volt kivinni az állványokat és a széket, amire az alanyok leülhettek, ha szükséges volt. Miért mentem ki egyáltalán? Mallory azt mondta, azért mászta meg a Mount Everestet, mert ott volt. Azért mentem ki, mert egy ideje portrékat fotózom, és most ott vannak azok az emberek, akik éppen érdekelnek.

Nem voltak prekoncepcióim, mégis meglepett az eredmény, az atmoszféra, az idő ottani múlása.

Egyébként hasonló volt a célom, mint egy korábbi, romákat bemutató anyagnál. Azt a vizuális toposzt próbáltam megpiszkálni, amit a média nagy általánosságban sugároz. A romák ilyenek. A menekültek olyanok. Nem, nem csak ilyenek vagy olyanok. A híradások jó részében koszosnak, szakadtnak, nyúzottnak, esetleg agresszívnek látjuk a menekülteket. Ezek jórészt totálképek – nem látszanak az egyes szereplők arcvonásai. Csak az apró pixelek. Nincs ott a tekintetük, nem tudjuk meg, milyen emberek. Az volt a cél, hogy a háttérrel már eleve kivegyem őket a környezetből, ne látsszon, hol vannak. Ők maguk váljanak fontossá.

 

– Hogyan választotta ki a szereplőket? Könnyű volt meggyőzni őket?

– A téren több csoportban találtuk a menekülteket. Baráti társaságok, családok, egy helyről érkezők. Kamaszokkal kezdtem, ők nagyon könnyen oldódtak, szívesen jöttek. Néhányuknál éreztem, jólesik nekik, hogy egy kicsit ki tudnak szakadni a mindennapokból, a várakozásból, a tétlenségből. Örültek, hogy történik velük valami. A legtöbben rá is készültek egy kicsit – a férfiak elszaladtak tiszta inget venni, az édesanyák megmosdatták, megfésülték a kicsiket. Hogy szépek legyenek a képeken.

Fotó: Déri Miklós

– Az arcok többsége – az élethelyzet ellenére – jó kedélyűnek tűnik. Mintha kedvükre lett volna a fotózás.

– Ha azt érezték, hogy az ember nyitottsággal, barátsággal közeledik, nyitottá váltak ők is. Éppen az egyik családot fotóztam, amikor az öt-hat év körüli kissrác egyszer csak elszaladt valahová. Nem értettük, mi történt; talán megbántódott valamin?

De hamar visszajött, és mosolyogva a kezembe nyomott egy müzliszeletet.

Nagyon megható, egyben nehéz is volt a helyzet. Hogy jöjjek ki ebből jól? Tényleg fogadjam el a menekült kisfiútól az édességet? Végül úgy éreztem, el kell fogadni. A legtöbbjükben azért volt persze egy alapvető tartózkodás. De megnyugvást is láttam rajtuk: az út nagy részén már túl vannak. Innen már csak Norvégiába, Németországba, Ausztriába kell eljutniuk...

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

– Volt alkalmuk beszélgetni közben? Elmesélték a történetüket?

– Nem nagyon. Az persze kiderült, hogy tovább akarnak menni, szinte mindenki a kontaktja telefonhívására várt: mikor van az indulás. Ennél mélyebbre nem mentünk.

– Milyen visszajelzéseket kapott?

– Többnyire jókat. Először egyébként csak a Facebookra szántam a képeket, nem is gondoltam, hogy így bejárják majd a sajtót. És bár a hírportálok cikkei alatt

akad pár rosszízű hozzászólás, még ezekben is óvatosan fogalmaznak. Talán azért, mert tisztában vannak azzal, hogy ez az egész nagyon nehezen támadható.

Hiszen ezeket az embereket tényleg csak az különbözteti meg tőlünk, hogy éppen sokkal nehezebb életkörülmények között vannak. Van, aki manipulációval vádol…

Fotó: Déri Miklós

– És mit mond erre?

– Nem mondok semmit. Én ennek a nagyon fontos, a jelent meghatározó európai történetnek csak egy szeletét mutatom meg. A népvándorlásnak is, ahogy mindennek, figyelembe kell vennünk a lehető legtöbb oldalát ahhoz, hogy tisztábban lássunk.

Nem csak a politika vagy a napi sajtó szempontjaira van szükség.

Minél több szeletét ismerjük meg egy történetnek, annál közelebb kerülünk a valósághoz, és annál hamarabb találunk olyan megoldást, ami mindenki számára megnyugtató lehet.

Muszáj erről beszélni

„Kedves Déri Miklós! Egy tanító néni vagyok K...ben. Hozzájárul-e ahhoz, hogy néhány, menekültekről készült képét kinyomtassam, és az osztálytermünk ajtajára kitegyem? Mi 4. osztályosok leszünk az idén, de a folyosón átvonul a »siserehad«, így rengeteg más gyerek is láthatná.

Minden jót a további munkájához.”

A közösségi oldalon érkezett levél nyomába eredtünk, megkérdeztük, hogy min változtatnak majd a képek. „A településen, ahol tanítok, többféle nemzetiség él: horvátok, németek, roma közösség is, a gyerekek a multikulturalitásba nőnek bele. Természetesen hallanak a cigánykérdésről is, de vallom, hogy mindenki tudós valamiben, ezt közvetítem a tanítványaim felé is. Törekszem arra, hogy igyekezzünk egymásban megtalálni a jót. Egy kisiskolás korú gyerek mindenkit befogad, mert szeret új barátokat megismerni, velük játszani és tőlük tanulni. Csak részben befolyásolja ezt a szülői minta, alsóban felülírja, hogy a tanító néni, a tanító bácsi mit gondol egy adott dologról. Aki hiteles a kisgyerek számára, akiről tudja, hogy elfogadja őt olyannak, amilyen, annak a »mintáit« követi” – válaszolja a tanító néni kérdésünkre, hogy vajon egy alsós gyerek eredendően befogadó-e vagy reflexből elutasító.

„Én a magam részéről szívesen befogadnék az osztályomba migráns gyerekeket, s azt gondolom, az országnak ezen a részén ez nem jelent gondot. Mindannyian emlékszünk még a délszláv háború menekültjeire. Itt a végeken bizony akkor is befogadtuk a menekült gyerekeket. Különösen élen jártak ebben Mohács és Siklós iskolái – fűzi hozzá az integrációhoz. – Az a természetes, hogy ősszel a gyerekek iskolába mennek, ha menekültek is.”

Vajon mi értelme lesz kinyomtatni a portrékat? „Minden műalkotásnak szerepe van, volt és lesz is az oktatásban. Képet nézünk, zenét hallgatunk, és a gyerekekkel az elsődleges érzelmeiket papírra íratjuk. Sokszor a saját félelmeiket oldják fel ezzel.

Miért fogom megmutatni a portrékat? Muszáj erről beszélnünk, hiszen a menekültek is ugyanolyan emberek, mint mi. Az a rengeteg érzelem, amit ezek a fotók közvetítenek, egyszerűen fantasztikus. A gyerekeknek is tudniuk kell arról, hogy a világ másik felén mi történik, és közösen gondolkodunk majd arról, a mi osztályunk vajon mit tehet ezekért az emberekért, gyerekekért.”

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.