A groteszk lázadása a láttatóan torzító irodalom törékeny esélye a förtelmes valósággal szemben, és ő mindvégig, egész hosszú írói életében e poézis lovagja volt. Úgy volt mélyen elkötelezett író az elkötelezett írók legvonzóbb típusából, hogy közben a groteszk fantáziája, a groteszk szárnyalása távol tudta tartani az ideologikus erőszakosságtól, a tanítás gőgjétől. Majdnem mindig megőrizte a csodálatos nyomorék, Oskar Matzerath magasztosan nyomorúságos perspektíváját. Ez a perspektíva mindközönségesen a szolidaritásé. Így értette és így gyakorolta a „szembenézést" és a „felelősséget", mindazt tehát, ami először eszünkbe jut róla: alul- vagy legfeljebb oldalnézetből.
Grass és Matzerath szülővárosa, Gdansk (Danzig) az elmúlt század és a térség egyik legfontosabb helye, sokszoros tanúja az elmúlt század pusztításának. A multikulturalitás utópikus régiója lehetett volna, ha a dolgok másképp alakulnak, így ennek az utópiának a temetőjévé lett. Nem utolsósorban azzal is, ahogy a németség eltűnt innen, Prágától az erdélyi szászokig, a Bácskáig és Lengyelországig bezárólag. Ő is – többek között –
az elveszett multikulturális ígéret írója volt,
az irodalomban reprodukált és meggyászolt sokszólamú gazdagságé. Nem véletlenül gondolhatta egy jeles közép-európai, Milan Kundera, hogy a regény tere a sokféleség, a mérsékelhetetlen különbözés tere. Grass Közép-Európája is a regény, az így értett regényesség soha fel nem adott ígérete volt. A bő 55 éve megjelent nagyregény óta, amely végérvényesen a világirodalom részévé tette, ezen és ezért dolgozott csak.
Közel volt a nagyvilághoz és közel volt hozzánk, magyarokhoz is. Ő volt számunkra a legközelebbi közéleti humánértelmiségi. Olyan, amilyenre mindig is vágytunk. Írt beszédeket ama rémes század talán legvonzóbb politikusának, Willy Brandtnak, közel volt a nyugatnémet szocdem párthoz, de soha senkinek eszébe nem juthatott itt, hogy ez bármilyen mértékben is kompromittálná, mint öntörvényű szellemi embert.
Nem deklarált vagy irányt mutatott, hanem nyilvánosan gondolkodott,
világossá téve, hogy mely értékeket nem tart – legalább a maga számára – megkérdőjelezhetőnek. Egy ilyen ember tud tévedni. Miért ne tévedhetne egy író, kinek jut eszébe, hogy Oskar Matzerath tévedhetetlen, ugyanakkor mi volna elkötelezettebb az ő dobszólóinál?!
Nagyobb gyerek volt még, amikor besorozták a Waffen SS-be, és ezt épp ő, a szembenézés nagy német nemzedékének talán legfontosabb tagja csak nagyon későn, szűk egy évtizede mesélte el rendesen, rávilágítva arra, mennyire reménytelenül hosszú idő lesz megérteni és elengedi a múltat, már amennyire lehet, hogy milyen végtelen a szégyen hatalma, és hogy az egyetlen valódi esély ellene a groteszk, az irodalom játéka: nincs más utunk közös valóságunkhoz, még neki sem volt más a saját életéhez. Mégsem vitte magával a szégyent oda, ahová most ment, meg kellett tudnunk, egészen pontosan ki az, aki beszél hozzánk.
A szégyen ereje bele volt írva már A bádogdobba, mégsem volt mindez megspórolható. Ezzel vált teljessé műve és programja. Ez a csökönyös önéletrajz-író végső soron mindig a saját felelősségét kereste a „nemzeti felelősség”-ben, a szégyen nem engedte talán afféle igehirdetővé válni, az tartotta meg felmérhetetlenül nagy írónak. Nehéz lehetett ezzel az alázatos bölcsességgel majdnem 88 évet végigélni úgy, hogy csak 32 volt, amikor megalkotta Oskar Matzerathot, aki a nyolcvanas években még egy regényben visszatért hozzánk.
A mi magyar világirodalmunkhoz tartozott már régen,
amely, persze, döntő részben német. Szinte minden mondata, rezdülése eljutott hozzánk, lettek értő és hűséges fordítói, irodalmunk köztársaságának polgárává vált. Személyes gyászunk is, hogy ez a nagy német író meghalt, a mi remélt Közép-Európánk végleges eltűnése is az ő távozása, a mi magára hagyott múltunk is még gazdátlanabbá válik nélküle és általában is, ismét magányosabbakká lettünk a világban, mert egy újabb olyan fontos ember nem beszél már többé, aki érthette a kérdéseinket.
