galéria megtekintése

Tanulni, tanulni, nem tanulni

7 komment


Fáy Miklós
NOL

Azt nehezen tudnám megmondani, mi a tavaszi fesztiválos Ránki-koncertek tanulsága. Nyilván az az első, hogy ámulat, délelőtt három, este másik három Mozart-zongoraverseny, kiegyenlítetten, precízen és elegánsan. Este talán idegesebb volt a zongorista, elég határozott kéz-, majd fejrázással küldte el a teremben megjelenő fényképészt, akit cserébe mindenki utálni kezdett, bár csak a munkáját végezte volna, szegény.

Nem mintha ez volna a probléma. Amennyire megítélhető: Ránki Dezső világszám. Ennek a koncertnek nem a Zeneakadémián, pontosabban nem csak a Zeneakadémián lett volna a megfelelő helye, hanem a világ összes koncerttermében, világ körüli turnén. Mondjuk úgy, hogy Ránki személyesen felügyelte volna a kíséretet játszó zenekar összeállítását, a zenekari játék névtelenséget régen elhagyó mesterei dogoztak volna azon, hogy ez a dióhéjba zárt Mozart-összefoglalás méltó legyen mind a szerzőhöz, mind a szólistához.

Ehhez képest a Concerto Budapest játszott Keller András vezényletével, és mintha elsőrendű kötelességüknek tekintették volna, hogy botrány nélkül, de mégis homokzsákként nehezkedjenek a léghajóba, nehogy itt elszálljon már bárki is. Fölfoghatatlan, hogy egy karmester, aki maga is hegedűs, sőt, jó hegedűs, a róla elnevezett vonósnégyes közel legendás, hogyan állhat ki ilyen állapotú és hangzású vonóskarral a közönség elé. Miképpen történhet meg, hogy a nagy zenekari bevezetéssel kezdődő művek el sem kezdődnek, át kell vészelni az első perceket, sóhajtozva várni, hogy majd csak belép a zongora, és másodszorra már igazán elkezdődik a darab.

Vannak pillanatok, amikor az ember fölkiabálna, hogy tessék már megállni, és egy kicsit odafigyelni arra, akivel együtt zenélnek. Tanulni tőle. Ránki, mondjuk a nagy A-dúr zongoraversenyben eljátszik egy frázist, finoman, tartással, lemondóan, és elegánsan, és amikor mindezt megismétlik a zenekar fafúvósai, akkor mintha azt akarnák illusztrálni, hogy egy nagy homokzsákkal éppen leverik őket a székükről.

 

És mi van, ha Ránki Dezsőnek pont így jó? Nem is arra gondolok, hogy kinek van már kedve a csöndes napi munka és rózsatövek metszése helyett szállodázni és csomagokat cipelni idegen városokban, hanem csak a szelídségre. Elvégzem a munkámat, néha persze jobb volna erősebb impulzust kapni a zenekartól, de ha nem jön, nem jön. Nem repülünk az égig, de a földön sem maradunk, hat zongoraversenyből tényleg meg lehet ismerni ezt a világot, az elsőnek játszott a korábban Jeunehomme-nak mondott Esz-dúr, ami sajnos elveszítette a nevét, amikor kiderült, hogy Jeunehomme nevű zongorista nem is létezett Mozart korában, az utolsó pedig a B-dúr, amely valóban a legutolsó a sorban, a szerző élete hátralévő tizenegy hónapjában már nem jutott idő újabbra.

Zsenitől zseniig tart a sorozat, az ember azt hinné, hogy a 21 éves Mozart is felülmúlhatatlan, nyilván mert az is, játszik, ötletel, szórakozik és szórakoztat, de harmincon túli vénségére elborul. A maga módján borul el, mikor már kibírhatatlannak látszik a bánat, váratlanul megvonja a vállát, élünk és meghalunk, nem olyan nagy ügy.

Szóval: ez Ránki. Zongorázok és élek, nem olyan nagy ügy. Közben meg dehogynem.

Hat Mozart-zongoraverseny a Zeneakadémián

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.