Azt nehezen tudnám megmondani, mi a tavaszi fesztiválos Ránki-koncertek tanulsága. Nyilván az az első, hogy ámulat, délelőtt három, este másik három Mozart-zongoraverseny, kiegyenlítetten, precízen és elegánsan. Este talán idegesebb volt a zongorista, elég határozott kéz-, majd fejrázással küldte el a teremben megjelenő fényképészt, akit cserébe mindenki utálni kezdett, bár csak a munkáját végezte volna, szegény.
Nem mintha ez volna a probléma. Amennyire megítélhető: Ránki Dezső világszám. Ennek a koncertnek nem a Zeneakadémián, pontosabban nem csak a Zeneakadémián lett volna a megfelelő helye, hanem a világ összes koncerttermében, világ körüli turnén. Mondjuk úgy, hogy Ránki személyesen felügyelte volna a kíséretet játszó zenekar összeállítását, a zenekari játék névtelenséget régen elhagyó mesterei dogoztak volna azon, hogy ez a dióhéjba zárt Mozart-összefoglalás méltó legyen mind a szerzőhöz, mind a szólistához.
Ehhez képest a Concerto Budapest játszott Keller András vezényletével, és mintha elsőrendű kötelességüknek tekintették volna, hogy botrány nélkül, de mégis homokzsákként nehezkedjenek a léghajóba, nehogy itt elszálljon már bárki is. Fölfoghatatlan, hogy egy karmester, aki maga is hegedűs, sőt, jó hegedűs, a róla elnevezett vonósnégyes közel legendás, hogyan állhat ki ilyen állapotú és hangzású vonóskarral a közönség elé. Miképpen történhet meg, hogy a nagy zenekari bevezetéssel kezdődő művek el sem kezdődnek, át kell vészelni az első perceket, sóhajtozva várni, hogy majd csak belép a zongora, és másodszorra már igazán elkezdődik a darab.
Vannak pillanatok, amikor az ember fölkiabálna, hogy tessék már megállni, és egy kicsit odafigyelni arra, akivel együtt zenélnek. Tanulni tőle. Ránki, mondjuk a nagy A-dúr zongoraversenyben eljátszik egy frázist, finoman, tartással, lemondóan, és elegánsan, és amikor mindezt megismétlik a zenekar fafúvósai, akkor mintha azt akarnák illusztrálni, hogy egy nagy homokzsákkal éppen leverik őket a székükről.
