Először a hetvenes évek végén hallottam Robin Williamsről, egy osztálytársam jött haza Amerikából, és olyan furcsa pólót viselt, amin két kéz volt ollószerűn szétnyitott két-két ujjal. A felirat alatta Na-Noo, Na-Noo. Ő mesélte, hogy ez most ott a legmenőbb sorozat, a címe az, hogy Mork and Mindy, és egy nagyon helyes ember játszik benne.
A nagyon helyes embert aztán fölfedezte a világ, mindenféle minőségében. Tulajdonképpen ez volt benne az egyik legfurcsább: meglehetősen kiszámíthatatlan volt. Nevettető, brutális komikus, aki leszólt a színpadról a walesi hercegnek is, minek megy oda, ha nem bírja (egyébként bírta), harsány és meggyőző a Good Morning Vietnamban, amiért nem kapott Oscar-díjat, finom és érzékeny a Holt költők társaságában, amiért szintén nem kapott Oscar-díjat, magabiztos és meggyőző a Good Will Huntingban, amiért Oscar-díjat kapott. De mindez nem egy fejlődési folyamat eredménye, hanem párhuzamosan futó pályák. Közben néha döbbenten néztem, amint egy amerikai show-ban kétségbeesetten nem bír megmaradni a fenekén, lihegve, vicsorogva röhögtetni akar, felpattan a székről, és a szinkronúszókat utánozza a szárazon. Oké, egy kocsmában is lecsapnának érte, maradj már békében. Öregedés, alkohol, drog, kisebb szerepek a szörnyű Éjszaka a múzeumban sorozatban.
