Nem abból az országból vált sikeressé, amelyet önkéntes és öröknek tűnő száműzetése helyszínéül választott, amikor meggyilkolásra szánt, mondhatni, tévedés – Auschwitz egyfajta „üzemi balesete” – folytán életben maradt kamaszként „a kóbor kutya ösztönével” hazatért. Hiába, hogy haza nem kaphat forróbb szerelmi vallomást annál, hogy pusztulásba küldött, félig még gyermek polgára hazajön, hogy együtt legyen vele egy új diktatúrában, odaadja neki minden apró boldogságra oly fájdalmasan fogékony életét, csak azért, hogy e haza nyelvén írja meg remekműveit, amelyek oly mélyen kötődnek ennek az országnak a történetéhez, hogy máshol megírhatatlanok lettek volna.
Csak az élet lett volna leélhető. Erről a helyzetről szól ez a kései, mindenen túli túlélőkönyv, a Magvetőnél megjelent A végső kocsma. Az önfelszámoló munka végbement, Nobel-díjjal jutalmaztatott, a mű véget ért, élni azonban már késő. „Mindannak, ami most történik velem, legalább húsz évvel korábban kellett volna történnie.” Ha a Nobel-díjas, beteg, idős férfi nem próbálja megírni utolsó, nagy regényét, amelynek szükségességéről maga sincs meggyőződve, akkor Auschwitz túlélőjéből önmaga túlélőjévé válik.
Csakhogy az életműben alig van már hely. A könyvek – már a Sorstalanságtól – tartalmazzák saját megírásuk történetét és saját meggyőző értelmezésüket is. Vékony, de hiánytalanul teljes, amit létrehozott. A kommentárokat továbbírni nem akarja, figurákra vágyik és helyzetekre, amelyeken keresztül mindez, a siker szégyene és kilátástalansága felmutatható. Alkotóerőre, amely oly mélyen rokon mégis a legsűrűbb élettel, a szerelemmel.
Az alkotás kínjainak elbeszélése, a regény regénye most is olvasható, mint már A kudarcban is. Ezek többnyire a kevésbé érdekes részek. A regény- és elbeszéléstöredékek azonban valódiak, a pesszimizmus bátorságának tiszta, magaslati levegője árad belőlük, mint Kertész minden fontosabb sorából. És felsejlik a párhuzamos motívumokban, az álmok leírásában a regénybeli valóság és a fikció sejtelmes egymásba úszásában a lehetőség, hogy talán tényleg csak a fiktív figurák élnek igazán, az író pedig, a Kertész Imre nevű reprezentatív szerep, merő kitaláció.
Egy idegen, akinek a története, Auschwitz, semmilyen viszonyban nem volt személyével, és aki egész életében önmaga és helyzete pontos megfogalmazására tört, hogy aztán sikere és az öregség, a test végső árulása újra idegenné tegye. „Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi” – olvassuk a zárómondatban, amely alighanem a teljes életművet zárja le. A végső kocsma voltaképpeni tárgya a boldogság: világbeli idegenségünk váratlan szépsége, a mindennek ellenére bekövetkező találkozások, mindezek ideiglenessége és utolsó felragyogása a halál árnyékában.
Egy rég elsüllyedt Budapest emléke. És a szívbe markoló sorok a halálról, amely olyan, mint az esti villanyoltás, amikor pedig még nem akarnánk összepakolni a játékainkat, és nem vigasztal, hogy láthatjuk őket másnap, mert a gyermek perspektívája nem ismer holnapot. Kertész, amikor jó, annak ellenére felemelő, hogy vigasztalan. És van, persze, hogy nem jó, hogy önismétlő, hogy érthető, de merőben privátnak megmaradó sértettségei gondolati munka helyett meghökkentő kicsinyeskedésre sarkallják, az európai politikával kapcsolatos ítéletei néhol kifejezetten szörnyűek, és teljesen kilógnak a létrehozni kívánt szerkezetből.
Mégis: a könyv, bár nem válik egységes kompozícióvá, súlyosabb részein képes egy titkos, nagy élet hiteles, megrendítő tanúságává lenni. Szerkesztői nem tettek volna rosszat Kertésznek, ha segítenek visszafogni a néhol banális kommentárokat, és sűrűbb, koncentráltabb módon engedik felcsendülni ezt a halk, szelíd és melankolikusan kegyetlen búcsúszimfóniát. Mindegy. Így is minden megvan.
