Semmi sem hiányzik a színházból?
Nem, főleg, hogy most a kommunikációs területen dolgozom, ahol picit alkotni is lehet. Néha egészen jófajta gondolkodásra van szükség, ha egy közleményben szövevényes ügyről kell közérthetően fogalmazni. Vagy ha jó címet kell találni.
Tizenévesként vacillált, hogy rendőr legyen-e, vagy színész?
Nyomozó szerettem volna lenni. Úgy emlékszem, tizenpár évesen kaptam egy gyerekeknek szóló könyvet arról, például mi az ujjlenyomat, vagy ha világos helyről kell bemenni a sötétbe, akkor csukd be a szemed, és ha úgy nyitod ki, hamarabb fogsz látni, mint a többiek. Az megfogott, és erre csak rátett egy lapáttal a Columbo meg a többi bűnügyi sorozat. Ahogy az előadásban is szó lesz róla: nyolcgyerekes, mélyen vallásos családban nőttem fel. Hatvanévesek a szüleim. Az ő fejükben zsigerileg más kép élt a rendőrségről: ifjúságuk idején a hatalom szolgálója volt. Emlékeznek, hogy a rendőrök elkapták az embereket, mert hosszú volt a hajuk, és elvitték őket a koncertről. Ez most már nem így van, sőt, szerintem mára a szakmám miatt büszkék is rám. Az is neccesnek tűnt, hogy a színművészetire adnám be a felvételimet, amely az előítéletek szerint „erkölcsi fertő”, de azt feltételeztem, hogy azt könnyebben elfogadják. De nem kényszerből választottam a színházat, a gimnázium alatt, a diákszínjátszón és a versmondó versenyen elért sikerek is arra tereltek.
Mi szegte kedvét a színészetben?
Az utolsó másfél évben már éreztem Egerben, hogy valami nem stimmel, és az utolsóban pedig határozottan tudtam. Elfogyott a lelkesedés, a színházban gyorsan kiderül, ha az ember nem akar belehalni egy szerepbe. Állítólag azt mondogattam akkoriban: rettegek a színpadon. Meg aztán többet akartam a családommal lenni. Addigra volt két gyerekem, a felét sem tudtam adni nekik otthon, mint amit apukám a nyolc gyerekének. Hét estéből hatot színpadon voltam.
A rendőri pálya nyugalmasabb?
Hát ez az. Az előadásban is benne lesz, hogy nem feltétlenül, de sokkal többet, hasznosabb időszakokban lehetek otthon, például iskola után, este.
Sosem akart kilépni a sorozatból, mint az előző évben Száraz Dénes?
|
Az egykori osztály épp tíz éve, 2004-ben
Ilovszky Béla / Fotó |
Az első osztálytársam, akiről előadást készítettünk, Járó Zsuzsa volt. Én azon a májuson jelentettem be, hogy elhagyom a pályát. Azt gondoltam, mindent fel kell adnom, ezért ebben sem vettem részt. Az akkori gátlásaimat gyorsan feloldotta az osztály azzal: a vállalásunk gerince nem az volt, hogy ez a Máté–Horvai-osztályban végzett, de a pályán maradt osztálytársak közös munkája, hanem az osztálytársaké. És ők várnak.
Azt olvastam, minden előadás úgy készül, hogy az osztálytársaknak mesél magáról a címadó. Másfél évtizednyi ismeretség után mi újat tud még mondani nekik?
Hét éve nem vagyok közöttük, nem beszélgetünk annyit év közben. Mindent úgy meséltem el, mintha először hallanák. Úgy indultam ennek neki: nincsenek tabuk, tudjanak mindenről, mert csak úgy van értelme, ha lemegyünk a mélyére. Az volt az alapállás, bármiről szólhat az előadás: a házasságom nehezebb időszakától kezdve a vallásos neveltetés okozta gátlásokon át a lelkifurdalásig az ember életében.
Milyen szerepeket kapott? Nyilván nem önmagát játssza.
 |
Szüleim drukkoltak, hogy történjen valami, és hiányozzon
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Először is valakit, aki a feleségem és az én életemben is fontos szerepet tölt be. Arról szól, hogy egy férfi és egy nő hogyan él meg egy adott helyzetet, és azt miként meséli el egy harmadiknak. Máthé Zsolt játszik engem és Szandtner Anna a feleségemet. És benne leszek önmagamként is, nyomozóként. Nyilván elrajzolt lesz a szituáció, de megmutatjuk az első helyszínt, ahol el akartunk fogni valakit. Az volt benne a feladatom, hogy álljak és figyeljek. Azon röhögtem ott, hogy az ember nem áll csak úgy és figyel, valamit csinálnia kell. Színészként szituációt kerestem, például, hogy várok valakire vagy odaragadt a lábam. Nem tudtam elengedni az előző szakmámat.
A felesége mit szól, hogy ilyen őszintén adja az életük intimebb részeit is?
Bábszínész, tehát a szakmából való. Hívták többször is az osztálytársak, akadt néhány dolog, amit ő jobban megfogalmazott, meg nyilván máshogy is élt meg. Remélem, a humorát látja majd az előadásnak, és nem gondolja azt, hogy öncélú kiteregetése az életünknek. A nagycsaládról szintén szó lesz benne, és arról, hogy a vallásosság mit okoz. A mélyen hívő katolikus családból kikerülni a színművészetire, ahol nagykanállal nagyon mást kap az ember – komoly válságot okozott. Volt olyan időszak, mikor ennek a vallásos életnek kicsit szembemenve léteztem. De a szüleim drukkoltak, hogy történjen valami, és hiányozzon. Harmadévesen kezdtem visszatérni, mikor megismertem a feleségem. A másik, ami visszaterelt: osztálytársamhoz, Fenyő Ivánhoz kötődik. Szeretettel teli vitáink voltak arról, miért gondolom azt, hogy van Jóisten. Pont ő ültetett le másodév végén, és osztott ki negyedóra alatt arról, hogy szerinte nem jó irányba mentem. Szerethetőbb és önazonosabb voltam, amikor megismert még az Új Színház stúdiójában. Megrázott, annyira váratlanul jött, de jókor.
Most a helyén van?
Nem tudom pontosan, hogy ez most mi lenne? Július elsejétől az ORFK kommunikációs szolgálatához vezényeltek sajtóügyeletesnek. Ez elismerése a másfél éves Bács megyei sajtós munkámnak, amit akkor kaptam, mikor az előző kolléga civil pályára ment. Úgy érzem, ez most többet ér nekem, mint egy soron kívüli előléptetés.
