Az ember, amikor úgy érzi, túl van mindenen, nem kertel. Kimondja a véleményét, akármilyen karcos is. Különösen, ha sok minden van, amit ki kell mondania.
Szentgyörgyi Zsuzsa ilyen könyvet írt, a hetediket. Legalábbis abban a sorozatban, amely korábban hat kimagasló mérnök pályáját, majd egy különleges magyar tudományos műhely történetét vázolta fel. A hetedik te magad légy lapjain végre a saját maga sorsát, életét tárja elénk műszaki emberhez méltó tárgyilagossággal.
Kezdve a katolikusnak nevelt úri kislány zsidóságára döbbenésétől a család kálváriáján át a szakmai pályára való tudatos készülés és a szeretett párra találás boldogságáig, majd egy érdekes ívű karrier végéig, amelyet az íróvá, újságíróvá, kiemelkedő ismeretterjesztővé válás követett.
Szentgyörgyi Zsuzsát az elmúlt évtizedek közéletének ismerői nagyszerű könyveiről és a média szinte minden szegletében (így lapunkban) megjelent cikkeiről ismerik. Előtte azonban nukleáris szakmérnökként, kutatóként, hivatalnokként és szerkesztőként dolgozott az iparban, az államigazgatásban és az Akadémián. A kemény időkben jó szolgálatot tett az apácáknál tanult szigorúság és fegyelem. Ez utóbbi a külső burok, amely eltakar, de véd is. Erre pedig sokszor volt szükség egy olyan férfias szakmában, amelyben az előrejutás egy nőnek nem volt fáklyásmenet. Az ember a könyv első felében szinte kapkodja a fejét a mindenféle felmenő és oldalági családtagok tizenkilencedik és huszadik századi történeteit olvasva. Aztán jönnek a már jobban ismert közelmúltbeli alakok, a rendszerváltás idejének figurái, akikkel a szerző ugyanúgy kérlelhetetlen, mint a korral, amelyben ismét egyre rosszabbul érzi magát. Csak egy időszakról nem ír, nem képes írni, ez a holokauszt rémkorszaka, a német megszállástól a felszabadulásig tartó horror, aminek kitéphetetlen és elmondhatatlan lepedéke megakadályozza a felejtést és meggátolja a megbocsátást.
