Egy óráig itt voltak

KALMÁR MELINDA: A család mit szólt a pályaválasztáshoz?

HARSÁNYI GÁBOR: Édesanyám nagyon támogatta, édesapám azt mondta, az egy rettenetes pálya lehet.

KALMÁR MELINDA:Pedig akkor még nem volt annyira rettenetes.

HARSÁNYI GÁBOR: Ez a pálya is örök küzdelem. Kudarcok, kudarcok, a kudarcok lépcsőin lehet csak eljutni esetleg a sikerhez. És ha a tehetséget nem segíti a hatalom vagy a pénz, ott baj lesz. Rengeteg a jó képességű fiatal, és oda is kell figyelni rájuk. Azokra, akik nem jutnak be a főiskolára. Régen Latinovits Zoltán is csak egy mérnöki diploma után tudott odatalálni a színházhoz.Ma ott vannak a tehetségkutatók, az egyéb képzési lehetőségek, de gigászi a harc. A lányom is nagy küzdelmet vív, hogy tanári diplomák után rendező lehessen. A tehetség és a mecenatúra egymásra vannak utalva, mese nincs. Erről szól egyébként a Börtönszínház című darabom, amivel egy New York-i fesztiválon a legjobb férfi alakítás díját hoztam el angol nyelven.

MAGAZIN: Angol nyelven?

HARSÁNYI GÁBOR: A Tivoliban mutattuk be magyarul, és egy itt élő amerikai művésztanár valamiért beleszeretett. Lefordította, és megkérdezte, nem tanulnánk-e meg angolul, mert megpróbálná menedzselni külföldön. A Mindtown Fesztiválra be is válogatták, jött a díj, és azóta is minden évben kétszer kinn vagyunk vele. A művésztanáron kívül a partnerem, Tar Zoltán segített az angollal, ő Amerikában született, ott is tanult.Most Tóth Olivér játssza azt a szerepet, de ő is sokat élt kinn.

MAGAZIN: Ugorjunk picit vissza egyik első nagy sikerhez. Nekem gyerekkori élményem volt a Jó estét nyár, jó estét szerelem. Az első rész után az egész ország azt találgatta, és mi is az iskolában, vajon tényleg görög diplomata-e a főhős.

KALMÁR MELINDA: Én akkor nem nézhettem meg ilyen filmeket. Már csak azért sem, mert erős gimnáziumba jártam, sokat kellett tanulni. De tudtam a filmről, elmesélték a sztoriját, és így is megdöbbentett. Történészként elmondhatom, hogy a rendszerváltásig a magyar sajtó nagyon lokalizáltan kezelte a bűneseteket. Nem tudtuk mire vélni, hogyan mehet le a magyar tévében egy ilyen rejtélyes, gyilkosságba torkolló történet, amelynek egy munkásfiú a főhőse.

MAGAZIN:Pályán belül milyen volt megélni ezt a filmet?

HARSÁNYI GÁBOR: Pécsi Sándor akkor mondta nekem, hogy figyelj, mert ez a film örökké fennmarad, és egy ilyen átütő siker után nevezheted csak magad igazán színésznek. De sok kellemetlenség is származott belőle, úgy tudom, ügyészségi feljelentés is történt. A rendezőt, Szőnyi G. Sándort is meghurcolták picit, a siker sok irigységet szült, ami főleg az írón, Fejes Endrén csapódott le. A film után már nem is nagyon írt. Gyakorlatilag mintha eltűnt volna. Számtalanszor próbáltam megkeresni a mai napig, mert elkészült egy forgatókönyv a folytatásról, a jelenben játszódik, a hős 30-40 év után kijön a börtönből. Kéne hozzá Fejes beleegyezése, de nem tudom megtalálni.

KALMÁR MELINDA: De milyen ok lehetett a támadásokra? Egy film nem egyik napról a másikra születik meg, nehezen tudom elképzelni, hogy előzetesen ne tudták volna, miről van benne szó. Nem kerülhetett úgy adásba, hogy előtte nem látta senki, hogy nem ment át kvázi cenzorokon. Ha mégis problémák lettek belőle, arra utal, hogy az apparátus sem volt teljesen egységes. Szerepet játszhatott az irigység, a politikai nézőpontok belső különbségei, de valakiknek támogatniuk is kellett a filmet.

Kurucz Árpád

MAGAZIN: De vajon mindig az apparátus támadott? És feltétlenül politikai-ideológiai okokból? Nem volt gyakori, hogy valaki egyszerűen irigységből, személyes bosszúból használta a hatalmi gépezetet? Láttam már feljelentő leveleket apolitikusnak vélt nagy művészektől is.

HARSÁNYI GÁBOR: Egyszer véletlenül fültanúja voltam egy beszélgetésnek, nagyon megrázott. Egy színész beszélgetett valamelyik miniszterrel. A barátja volt. És elmondta neki mindennek az egyik konkurens kollégáját. Rengeteg embert tettek így tönkre. Az irigységre társadalmakat lehet építeni. Én is elég sokat szenvedtem miatta.

KALMÁR MELINDA: Szerintem a hierarchia csúcsán levő embereknek kevés lehetőségük van a történelem önkényes alakítására. Közülük általában azok tudnak jól lavírozni, és ilyen volt Kádár is, akik időben, jól bele tudnak illeszkedni azokba a trendekbe, amelyeket a történelem diktál. Lent, a mindennapi életben a személyeknek több szerepük lehet. Mindenki ismert jó párttitkárt, akinek a nevét be kéne aranyozni, mert rugalmas volt, toleráns volt, az embereket szolgálta. És voltak olyanok is minden intézményben, akik tényleg ott tartottak be, ahol tudtak, és súlyos gondokat okoztak. Sokkal többet, mint a pozíciójukban kellett volna.

MAGAZIN: Még egy kultikus történet: az Egy óra múlva itt vagyok... Ma is siker, kiadták DVD-n, megy a nosztalgiacsatornákon. Annak ellenére, hogy egy ugyan naiv, de mégis kommunistává nevelődő fiatalemberről szól. És mintha a színészek is élveznék benne a játékot. Sinkovits Imre olyan hiteles jugoszláv partizán, amilyen a jugoszláv filmekben is kevés volt. Hogy van ez?

KALMÁR MELINDA: Szerintem ennek a sorozatnak az önirónia a titka. Akkor a rendszernek már volt egy kis önreflexiója. A reformokkal bejött a politikai humor is. Az „egy óra múlva itt vagyok” szlogen azt jelentette, hogy valamit nem csinálok meg. Láng Vince figurája egész Magyarországot szimbolizálta. A Kádár-rendszer is úgy láttatta magát, hogy mi itt lavírozunk.Hiszen Helsinki azt jelentette, hogy a szovjet blokk nyugati határait garantálták. A magyar pártvezetés szembesült vele, hogy itt se nagy reform, se kiugrás, se semmi nem lesz. Innen kezdve nem voltak annyira lojálisak. A hős sem azonosul teljesen a mozgalommal. Kicsit ironikus a saját történetével kapcsolatban. És ez hatja át a színészek örömjátékát is.

HARSÁNYI GÁBOR: Nagyon izgalmas dolgokat mond. Én művészi szempontból látom úgy, hogy ez a sorozat jellegzetes magyar sorsot ábrázol. A harmincas években kezdődik egy fiatalember csetlés-botlásával, és ez megy tovább egészen 1945-ig, a felszabadulásig. Pintér József ragyogó dramaturg volt, remekül tárta fel a korszakot, mi, színészek – óriási nevek vettek körül! – meg lubickoltunk a történetekben. Megéreztük, hogy a magyar sorsot érzékeltetjük. A küzdelmeket, szenvedéseket, fájdalmakat, örömöket, a lehetőségeket, a konspirációkat. Egy kisember fordulatos történetein keresztül, aki kapaszkodik, élni, túlélni akar.

KALMÁR MELINDA: Volt már rálátásunk, tudtunk nevetni ebben a korszakban. Ekkor érik be a Mikroszkóp Színpad, jön Hofi Géza, később Sándor György, de Arkagyij Rajkint is bírtuk. Kétségtelen, hogy a tömegkultúrában is egészen kiváló alkotások születtek. A magyar színészek pedig nagy sztárok voltak. És kizárólag a művészi teljesítményük miatt. Mennyit álltam egy-egy aláírásért a salgótarjáni kultúrház hátsó udvarában!

MAGAZIN: A könyvéből egyértelműen kiderül, hogy ön a korszak történelmének összetett megközelítését képviseli. Hogyan fogadják ezt a szakmában?

KALMÁR MELINDA: A tárgyilagosságra való törekvés nagyon nehezen ment át. A férjem is történész, 10-15 évünkbe került, amíg elfogadták, hogy léteznek olyanok, akiket semmilyen politikai vagy divatirányzat nem fog ledarálni. Nem hittek a független szemléletben. Nekem is vannak persze értékpreferenciáim. Szeretnék egy olyan rendszert, amely nem hierarchiacentrikus, igazi teret ad a polgároknak, humánus, tiszteletben tartja az emberi méltóságot. De a politikai megrendelések, igények nem érdekelnek munka közben. Modellező történetírásra törekszem, amely nem a személyes élményekre, indulatokra épül, és arra szolgál, hogy valóban tisztán, rendszerszerűen lássuk, ami volt. A rendszerváltás egyébként megkönnyítette, hogy tárgyilagos legyek, mert demokratikus viszonyok között az ember már nem valamivel szemben ír.

MAGAZIN: Mikor élhetjük már meg végre folytonosságában az életünket, történelmünket? Az embereknek erre lenne igényük, miközben a politika megbélyegezni szeret korszakokat, és generációkat akar rávenni arra, hogy szégyelljék életük egy részét, sokszor éppen fiatalságukat.

KALMÁR MELINDA: Ez valóban komoly probléma. Mi a Kádár-korszakkal vagyunk így, és az előző generáció is törést érzett. Nagyapám mindig azt mondta, a Horthy-korszak nem volt olyan rossz. Nem Horthyra, vagy magára a rendszerre gondolt, hanem a jó élményeire. Tudott iskolába járni, volt öröm a munkájában. Nem értette, miért mondják, hogy minden rossz volt, hiszen az is elég, ami tényleg rossz volt. És ez így megy generációról generációra. Csak az a probléma, hogy a korok teljes megbélyegzésének társadalmi támogatottsága is van. Egyes csoportok így akarnak mások helyébe lépni. Pedig valóban egységes civilizációnak kéne tekintenünk magunkat, ha már fönnmaradtunk, eredményeinkkel, tévedéseinkkel, bűneinkkel együtt.

HARSÁNYI GÁBOR: Ehhez is csak a művészi síkjáról tudok hozzászólni. Számomra összefügg a folytonosság és a radikális megújulás. Kellenek az új törekvések, de azok mindig megszakítanak valamit, ami valamikor szintén új volt. Minden kornak megvan a maga irányzata, miközben ezek az ágak egy közös művészi fából nőnek ki. És ha próbáljuk befogadni, tanulmányozni őket, akkor érezhetjük igazán, hogy ez egy végtelen, csodálatos folyamat.

KALMÁR MELINDA: És a politika sosem tudja tönkretenni ezt a fejlődést?

HARSÁNYI GÁBOR: Én azt mondanám, hogy nem. Bénítani, lassítani persze tudja, részben erről szól például a Mefisztó. De valami kis elvetett mag mindig marad.

KALMÁR MELINDA: Jó, hogy egy művész ilyen optimista.

HARSÁNYI GÁBOR: Nekünk nem az a dolgunk, hogy tiltsunk, hanem hogy észrevegyük, mi a termékeny egy dologban. Most például rengetegen fanyalognak a stand-upon meg a Dumaszínházon. De hát ez is kinőtt valamiből. Amikor a kollégákkal önálló esteket csináltunk, az mi volt? Egyféle stand-up. Hogy mi a különbség? A fiatalság, mert az csinál mindent újszerűen.

MAGAZIN: Ezek szerint olyan sorozatokra nem érdemes már gondolni,mint az Egy óra múlva itt vagyok. Az olyan típusúakban,mint az Éjjel-nappal Budapest, látsz további kibontakozást?

HARSÁNYI GÁBOR: Nem lehet tudni. Ez létező stílus. Van egy kommunikációs stúdióm, ahol színművészet segítségével, különféle speciális helyzetgyakorlatokon keresztül dolgozom fiatalokkal. Nagyon sokat törtem a fejem azon, hogy egy fiatalt mivel tud lekötni például egy ilyen típusú sorozat. És észre kellett vennem, hogy valahol közel áll a gondolkodásmódjához, életviteléhez. A mai fiataloknak sok veszély között kell lavírozniuk. A gyerekek nagy része, akikkel beszéltem, elvált családokból jön. És ott van a drog, a szexuális szabadság, a hirtelen megnőtt mozgástér. Nem a mai sorozatok formálják a magatartásukat. Azok építkeznek az ő életük fontos mozzanataiból. És szerintem ezért olyan népszerűek. Úgyhogy komolyabban kéne tanulmányozni őket.

MAGAZIN: Ön milyennek látja a fiatalokat? Tanít most valahol?

KALMÁR MELINDA: Nem, de remélem, hogy fogok, és nem csak a kollégáim beszélhetnek majd a könyvemről. De azért látom a változásokat a fiataloknál. Például a saját gyerekemen keresztül. A nagy volumenű és sok időt igénylő munkák kiesnek náluk. Nem szokták nagyregényeken, szakkönyveken végigrágni magukat, inkább csak részleteket olvasnak. Ehhez képest mégsem állíthatom, hogy nem tájékozottak. Kisebb adagokban, éjszaka, szünetekben, utazás alatt a telefonon, a számítógépen szednek össze rengeteg információt, amelyeket aztán elképesztő logikai sebességgel tudnak rendszerbe rakni, részben talán az interaktív játékaik miatt is. Amikor tanítjuk őket, olyan, mintha egyik fülükön be, a másikon ki. De nem így van, pont a logikai részek ragadnak meg nagyon bennük. A részletek nem. De már a mi korunkban is mondták, hogy egy jó tudósnak azt kell tudnia, hol kell megtalálnia valamit a könyvtárban. Nos, a mai fiatalok már nem a könyvtárban találják meg, hanem az interneten.