Az MTA elnöksége az 1991-es határozatában kimondta, készek megvizsgálni a költő Szibériába kerülésének históriájával kapcsolatban minden új adatot, ha használható formában nyújtják be a Petőfi-bizottsághoz.
Mivel Morvaiék csaknem egy évig képtelenek voltak ilyeneket produkálni, 1992-ben Kosáry Domokos MTA-elnök köszönettel befejezettnek nyilvánította a grémium munkáját.
Morvaiék legutóbb márciusban, egy kínai jelentésre hivatkozva vették elő újra a Petőfi-ügyet: e vizsgálat szerint a csontváz minden kétséget kizáróan a költőé – állítják. Az MTA azonban úgy találta, hogy a dokumentációban nincs semmi, ami miatt meg kellene változtatnia álláspontját, miszerint női csontvázat találtak Barguzinban.
A barguzini eposzt a történelemtudomány sem tudja értelmezni. Mindenekelőtt azért nem, mert a két győztes birodalom mindjárt 1849 júniusában megállapodást kötött, amely szerint egymás hadifogságba esett alattvalóit kölcsönösen és haladéktalanul kiadják egymásnak, a dokumentumot pedig az Osztrák Állami Levéltár és a moszkvai Hadilevéltár őrzi. Miként azt a korszak és a téma kutatójától, Hermann Róbert történészprofesszortól tudjuk,
több esetet is dokumentáltak, amiből kiderül, a paktumot mindkét fél példásan betartotta.
Vannak hivatalos feljegyzések, amelyek szerint az osztrákok egészen jelentéktelen foglyok miatt is képesek lettek volna ölre menni szövetségesükkel.
|
A temetésen az igazi Petőfi-hívők
Veres Viktor / Népszabadság |
Ez eleve kizárja, hogy Petőfi Szibériába került, de ha feltesszük, hogy mégis, akkor megint egy sor kérdőjelbe ütközünk. A legnagyobb mind közül, hogy
a rab költő miért nem adott magáról egyetlen halvány életjelet sem, pedig minden további nélkül megtehette volna.
Tény ugyanis, hogy a haladó cári tradíció szerint a legfajsúlyosabb száműzötteknek is meghagyták a lehetőséget, hogy levelezzenek, mi több, volt olyan barguzini fogoly, jelesül egy Küchelbecker nevű dekabrista értelmiségi, akinek írása még egy nyugat-európai lapba is bekerült. Ráadásul ez a Küchelbecker éppen akkortájt senyvedett a barguzini táborban, amikor Morvaiék állítása szerint Petőfi is, tehát jogos a kérdés: kiterjedt levelezésében miért nem tesz az európai hírű magyar költőről egyetlen árva megjegyzést sem?
A legenda bűvölete
A szibériai verzió már az 1850-es években felbukkant, közvetlenül az Amerikában és az otthon bújdosó Petőfi (az ál-Petőfik) legendája mellett. A szabadságharcot túlélő költő történetében mélyen hívő hazafiak érzelmeit az 1870-es években Manasses Dániel története korbácsolta a legmagasabbra, ő azt állította, hogy egy ólombányában együtt húzta vele az igát. A közhangulat nyomására Andrássy Gyula külügyminiszter jegyzékben kérte az orosz hatóságokat, nyilatkozzanak: elvitték-e Petőfit annak idején, vagy sem.
A válasz nemleges volt, plusz csakhamar bebizonyosodott, hogy Manasses Dániel voltaképpen egy Papp János nevű kókler. Az I. világháború után Oroszországból hazaözönlő magyar foglyok közül vagy tíz évig senki sem jött elő Petőfi-mesével, a fabula csak a harmincas években éledt újra.
Jöttek megint az önjelölt szemtanúk, köztük – mint Kovács László régészprofesszor írásából kiderül – egy Svigel nevű pesterzsébeti nyomdász, aki még fényképet is prezentált a költő sírjáról (ez is hamisítvány volt). A negyvenes években a szélsőjobboldali Új Magyarság tett hitet a szibériai változat mellett. Az írásra a nyolcvanas években felfigyelt két kárpátaljai kutató, a Morvai-féle expedíciót voltaképpen az ő megállapításaik inspirálták.
(Az újratemetésről készített riportunkat itt olvashatják, képgalériánkat pedig ide kattintva nézhetik meg.)
