Az a kápolna meg akart épülni. Ez egy élő folyamat volt, amelynek én is részese voltam. Ha úgy tetszik szolgálója. Őrfi József építész az égre mered. Talán a hollót kutatja odafenn, aki, ahogy mondja, elsőként szólította meg az idefelé vezető úton. Sok éve már, hogy először felkapaszkodott ide, a mészkőbánya vájta tájseb szélére, és körbenézett a szélfútta domboldalon.
Látni akarta a helyet, ahová a helybeliek a kápolnát szánták, engesztelésül a mészkőbányáért, hálából Boldogasszonynak.
Ahol már állt a Hargitáról hozott fából faragott, 12 méter magas kereszt. Első válaszul a régi temetőben talált keresztes kőre, amely állítólag pálos eredetű, és a rajta lévő tövisekből apró indák sarjadnak, ahogy a szenvedésből új élet fakad. Akárcsak a keresztény gondolatkör szerint. Őrfi Józsefet hittanárként, frissen végzett építészként magával ragadta
a pilisszántóiak vágyakozása a kápolna után.
Az akkori polgármester, Szőnyi József indította útjára a falu önerős kápolnaépítési vállalkozását. Hatalmas kezű, öreg úr, aki mészégetőből lett polgármester. Együtt építették a kápolnát. Az építésznek csak egy-két nappal sikerült túlszárnyalnia ebben a falu vezetőjét. Aki azóta is Simpsonnal jár a hegytetőre majd mindennap körülnézni, összeszedni a leégett mécseseket, megigazítani a terítőt.
|
| Fotó: Földi D. Attila / Népszabadság |
– Hogy miért Boldogasszony? Az személyes dolog – tolja hátrébb kucsmáját az egykori polgármester. – Ez még Esztergomban indult, amikor odakerültem kollégiumba. Nagyon egyedül voltam. Éjszaka a vaságyban pityeregtem, délután meg mentem a bazilikába misére. Előtte mindig megálltam a Magyarok Nagyasszonya előtt, mert máshol mindenütt olyan méltóságosan, olyan hidegen tartja kezében a gyermeket, meg a jogart, meg mindenfélét, de a bazilika előtti szobor nem ilyen. Ott a kisded átöleli
az anyukája nyakát. Ha rájuk néztem, mindig arra gondoltam, hogy ő az én anyukám is, vigyáz rám, és akkor mindig megnyugodtam. Ezt szerettem volna én elhozni a falumba. Ezt a megnyugvást, ezt a védelmet a nagyvilág hidege ellen.
A kápolnaépítés ötlete kezdetben csak egy kis lökés volt itt belül, ami hízni kezd az emberben, amit azután forgat és ízlelget a szájában. 2005. december 21-én reggel fél 8-kor jöttünk ki ide a napfelkeltét nézni, akkor megkondítottuk a harangot, amit Gombos Miklós ajánlott fel a kápolnához. Ennyi volt az összes vagyonunk, és a hely is valóságos dzsungel volt. De azt mondtam, egy év múlva kápolna áll itt. S egy év múlva fel is szentelték. Mindenki jöhetett építeni, de csak hitért és szeretetért. Ezt adtuk fizetségként.
Kőműves itt nem járt – fűzi tovább a történetet Őrfi József.
– Ezt úgy építettük fel, hogy mindenki, aki idejött, azt akarta, hogy legyen itt ez a kápolna. Több száz tonna követ hordtunk fel ide, és építettünk bele. Mindenki ingyen dolgozott.
Az a vállalkozó is, aki a kitűzési tervre fittyet hányva csinált egy nagy téglalapot alapnak. Zsaluzták, amikor felhívott az egyik önkéntes. Ez volt életem első művezetése, rögtön anyázással indítottam. Üvöltve kérdeztem a vállalkozótól, aki adományként dolgozott itt ingyen, hogy normális-e. Efelől érdeklődtem tőle. Annyit sikerült elérnem, lecsaptuk a végét, így egy fél nyolcszöggel indul az alaprajz. A fakupolát egy solymári mester készítette felajánlásként az én kiviteli tervem alapján, adományként került ide Mária szobra és a harang is. Mondom, itt senki sem volt szakember, csak adni szeretetett volna, hozzátenni valamit
a kápolnához.
Őrfi József egy köralaprajzon, a ziribári fény felé megnyitott kettős kapuzatú kápolnát tervezett ide. Boldogasszony szobra hátul, középen az oltár, körben padokkal. Ezzel a tervvel kereste fel az akkor már befutott Makovecz Imre építészt, hogy a helyiek kérésére legitimációt szerezzen az elképzelésének, mert még nagyon fiatal volt, és nem hittek neki. – Pontosabban négy tervet vittem el hozzá, mert három másik hivatásos építész is bejelentkezett a feladatra. Az öreg pedig rögtön kiszúrta az enyémet, és
bólogatott, hogy ez a legjobb, csak még be kell fejezni
. A mester elismerésétől átitatva mentem haza – emlékezik vissza a tíz évvel ezelőtti napra Piliscsaba jelenlegi főépítésze. – Néhány nap múlva hallottam, hogy ajánlás helyett saját tervet adott le a pilisszántói önkormányzatnak. S akkor énvelem megfordult a világ, mert ő volt a példaképem, a mesterem. Támogatását kértem, kiválasztotta a tervemet a többi közül, majd átlépett rajtam. Így éltem meg. Kis idő múltán egy rendezvényen találkoztunk újra, ahol rákérdeztem a kápolnatervekre. Elkomorodott, magához hívott másnapra. Megmutatta a saját terveit. S akkor én nagyon megörültem, mert az építészeti koncepciót tekintve a két terv azonos volt. Átvette az alaprajzot, a metszetet, a nap felé irányultságot, a szobor, a pad és az oltár helyét. Ez pedig azt jelentette, hogy én pályakezdőként elsőre eltaláltam, mit kívánt a hely és a funkció. Makovecz az egészet eltolta egy kissé a pogány hangsúlyok felé, a hozzáragasztott két mameluk toronnyal, a kapu feletti szárnyas napkoronggal és a trónon ülő szárnyas, kissé haragos istenasszonnyal.
Ültünk egymással szemben, és akkor Makovecz azt mondta: itt vannak a rajzaim, tépd szét és csináld úgy, ahogy szeretnéd. Úgy mondta: leveszi rólam a rontást. Nem vette le. Akkor legalábbis még nem. Lehet, hogy én nem hagytam neki, vagy csak nem volt erre tehetsége.
em akartam a tornyokat. Imre bácsi két hatalmas gólemet állított a kápolna elé, hogy őrizzék azt. Szívem szerint elhagytam volna őket, de ragaszkodott hozzájuk. Így megtartottuk. De nem építettem őket elég robusztusra. Ettől most olybá tűnhetnek a kápolnához képest, mint egy nyuszi fülei. Ha erőteljesebbek lennének, akkor nem lenne ez az érzet. Nem tudtam profin épületre váltani a tervemet, amelyet a mesterem újraalkotott. Egy építész barátom egyszer azt mondta: ha csak ilyen minőségben tudtuk megépíteni, akkor kár volt megcsinálni.
Az építészszakma kemény világ. Ezt a fajta amatőr lendületet, amit mi itt képviseltünk, kiveti magából. Hiába tettünk bele rengeteg munkát, nem lett belőle soha szakmailag elismert alkotás.
De amikor ott fönt, az állványon ülve a tornyot raktam a kövekből, ez nem látszott. Makovecz hatalmas súlyt rakott rám azzal, hogy teljes egészében átadta a feladatot. Iszonyatos erővel próbáltam neki megfelelni, de csak részben sikerült. Soha nem mondta ki, de tudtam, hogy csalódott. Egy egyszerűsített tervet valósítottam meg, de minden elemet, amelyhez ragaszkodott, megtartottam az övéből. Ez a kápolna Pilisszántón Makovecz Imre alkotása, amelyet én Szőnyi József polgármesterrel, a helyiekkel és az önkéntesekkel felépítettem neki. Ennek a történetnek így végül csak mellékszála lett az a srác, aki építészként keverte a maltert, hordta a követ és irányította az építkezést fél éven át, és aki élete első terveként majdnem meg is tudta tervezni azt.
|
| Fotó: Földi D. Attila / Népszabadság |
A rákövetkező évben megnyertem a vándoriskola kápolnatervezési pályázatát. Akkor még élt az öreg, ő volt a zsűri elnöke, tőle vettem át a diplomát. Az út elején álltam. Alig néhány hónappal a kápolna tervezése előtt kezdtem el a Makovecz vezette vándoriskolát. Miatta lettem építész, miatta jelentkeztem a vándoriskolába. Teljesen azonosultam az általa hirdetett organikus építészet gondolatkörével. Azon kevesek közé tartoztam, akik két félévet is a mester mellett dolgozhattak, majd az irodájába is meghívott.
De túl magas lovon ültem, nem törődtem mások érzéseivel. Akkor még nem értettem ezekhez a dolgokhoz. Nem tanította meg nekem senki, hogy ezt hogy is kellene. Eljöttem.
Otthagytam őket. Egészen Bécsig mentem. S ott ismét építészetet tanultam mesterképzésen. Akkor már évek óta állt a kápolna.
Amely azóta is működik. Mindig égnek bent a mécsesek, amelyeket helyiek és messziről jöttek gyújtottak. Nagyon erősen hiszek abban, hogy az alkotói szándék meghatározza az alkotás minőségét, mindegy, hogy mennyire volt felkészült, tehetséges az alkotó, ha az akaratát sikerül belegyúrnia, masszíroznia, festenie, építenie az alkotásba, akkor az továbbadja a szándékot. Én méhet adtam, Makovecz pedig a két őrző remetét, akik vigyáznak az épületre, így a kapuk mindig nyitva maradhatnak.
