Bár a Tátrai Band elvileg 87-ben alakult, ki is adtak egy lemezt (Szerencsekerék), ami ma már igazi ritkaságnak számít, hiszen azon még Vertig József énekelt. Ám később Charlie hangja, mozgása, gesztusai annyira összenőttek a zenekarral, hogy az igazi kezdést mégis 89-re teszik, az első vele készült album (Illúziók nélkül) születésére. És nem akármilyen tíz év kezdődött el akkor: tizenkét lemezt dobtak piacra, ebből egy duplát, két instrumentális és egy koncertfelvétel.
Pillanatok alatt csúcsra járatták magukat és a zenekart is. Nem csoda, hogy a fárasztó évtized után szétszéledtek a tagok: Charlie szólókarrierbe kezdett, de sem Tátrai, sem Pálvölgyi nem tétlenkedett. S bár a 99-es Mexicano óta nem adtak ki sorlemezt, sosem mondták ki, hogy vége, ennyi volt. Időnként összeáll a régi szupercsapat, zenél egy igazán jót: a budapesti fellépés előtt például Balatonfenyvesen melegítettek.
Tátrai Tibor még látathatóan nem heverte ki május végi koncertbalesetét (lezuhant a színpad lépcsőjéről, eltörte két nyakcsigolyáját, és átmenetileg lebénult a két karja), most is nyakmerevítővel játszott, de már a régi formájában. Az igazi rajongó tudja, hogy élőben hosszabbak a szólói, jobban elkalandozhat, így már alig várja mindenki, hogy előredőlve, kivörösödött fejjel és kitátott szájjal felvegye a jellegzetes Tátrai-pózt.
Az Illúziók nélkül című ősslágerrel indult a koncert, kissé csikorogva ugyan, de a Rolling Stones-feldolgozásra, az Ördögi szimpátiára már felvették az utazósebességet. A Budapest Park közönsége pedig kimondottan hálásan fogadta a zenekar minden gesztusát, gikszerét, és az örömzenélést sem nélkülöző pillanatokat. Charlie kétszer is elrontotta a Valahol, valamikor szövegét, pedig jó előre kikészíti magának a mikrofonállvány mellé a puskáját, de néha elsodorja a fíling.
Kár, mert ez e legegységesebb és legjobb szövegű Tátrai-dal (a szövegírás ugyanis többnyire a gyenge pontja volt a zenekarnak, erre a legjobb példa Az utolsó dominó). De a Titkos szerelem, az Utazás az ismeretlenbe, a Hajnali szél, vagy a Helló barátom tényleg mindenkit kárpótolhatott, főleg a Pálvölgyi- és Tátrai-szólókkal.
Ez utóbbit kissé túl is nyújtották nagy kényelmükben, mintha csak akkor kaptak volna észbe, hogy a koncert csak tízig tarthat, ennyit engedélyez a rendelet a Budapest Parknak. Ők pedig nem a Pet Shop Boys, hogy ezt túlléphetik, igaz, a belépő is jóval kevesebbe került. (A bevételből biztos nem jönne ki a büntetés.)
Így viszont jó néhány dal ragadt benn a zenekarban és a közönségben is, (nem hangzott el A fekete madár, a Kötelező kapcsolat, vagy A küszöbön túl), és olyan érzése volt mindenkinek, mintha ollóval vágtak volna ki hirtelen mozdulattal félórányi programot a repertoárból. A szűk időhöz képest viszont körülményesen mutatta be Charlie a tagokat, így aztán már csak egy ráadásra futotta, a kihagyhatatlan New York, New York-ra.
Mindezek ellenére jó volt viszontlátni őket a színpadon. Már azért is, mert jó ideje csak CD-n lehet élvezni a dalokat, amelyek ha nem is határozták meg annyira egy nemzedék életérzését, ahogy mondjuk az Omega, az LGT vagy a Kispál alapvetései, mégiscsak megragadtak a fejünkben. Sok rossz érzést húztak ki belőlünk a balladák, Charlie rekedt hangja, Pálvölgyi légies zongorafutamai, Solti ravasz ritmusai. A Tátrai zenében mindig is a legjobbak között volt, és tiszta szerencse, hogy sosem vált túl nagy slágerüzemmé. Hogy mindig a maguk feje után mentek. Dallamos konoksággal. És akkor hagyták abba, amikor már nem volt értelme erőltetni, és akkor folytatják, amikor megint tudnak örülni az együtt zenélésnek.
Úgyhogy bízunk abban, hogy nem ez volt az utolsó jubileumi buli, mert ez inkább csak amolyan rákészülésnek tűnt. A bemelegítés bemelegítésének. Ennél több illúziót táplálunk irántuk. Mondjuk, egy arénabeli fellépést, szélesebb repertoárral. Mert, ahogy egy magyar labdarúgó edző fogalmazna ilyenkor rutinosan: sokkal több maradt a fiúkban, mint amennyit kiadtak magukból. És most az egyszer még igaza is lenne.
