A cím összetett módon utal a regény főszereplőjére: az emlékeit és térbeli-időbeli orientációra való képességét fokozatosan elvesztő apa metaforája a száműzött király, mert saját életében, saját személyiségében válik idegenné bizonyos visszafordíthatatlan fiziológiai elváltozások eredményeképpen. Metafora is, de nemcsak az: a hasonlóság metonimikussá válik, amikor az apa, a fürdősámlin ülve, egyik kezében hátmosó kefével, a másikban körömcsipesszel egy királyra emlékezteti fiát: „Úgy nézett ki, mint egy király, karddal és jogarral. De az arcán az őrület bélyegét viselte.”
Talán a háborús emlékek miatt alakul így, talán még régebbi benyomások okozzák, hogy az apa folyamatosan hazavágyik, idegen helyen érzi magát,miközben – a betegség iróniája – a saját maga által épített házban él. A regény elején a következőképpen érzékelteti ezt a tudatállapotot a szerző: „körülbelül olyannak képzelem, mint mikor az ember legmélyebb álmából fölriadva nem tudja, hol van, a dolgok ott köröznek valahol a feje körül, országok, évek, emberek. Megpróbál tájékozódni, de hiába. A dolgok keringenek tovább, halottak, élők, emlékek, álomszerű hallucinációk, semmit sem jelentő mondatfoszlányok – és aztán ez az állapot a nap többi részében sem változik.”
Ebben a bizonytalan lebegésben kell megérteni őt. Ez a kulcs, ezen a megértésen áll vagy bukik minden. A regény pontosan, nagy gonddal írja le, milyen nehezen jött rá a család, hogy nem rosszindulatú fricskázásról, követhetetlen bolondozásról van szó, hanem egy komoly betegségről. Ez a felismerés tagolja is a történetet. Innentől kezdve a király már nem őrült, hanem bölcs, kontemplatív és ironikus.
Fiú és apa között fájdalmasan szép párbeszédek zajlanak le attól a pillanattól kezdve, hogy a felek elfogadják egymás játékszabályait. Tökkelütött vén hülye, ha logikus, ok-okozati összefüggésekre kérdez rá valaki; de elsőrangú sztoikus filozófus, ha nem erőltetik. „A hangjából gyakran nyugalom áradt, úgy beszélt, mint aki tudja, hogy az élet mindig rosszul végződik, és hogy ezért nem érdemes felizgatnia magát.” Miközben természetesen ott van a jeges rémület a valamikor ragyogó elme széthasadozottsága láttán, egyúttal derű, komikum és öröm is fakad a beszélgetésekből.
Ezeket a regény időről időre ki is emeli, rövidfilmszerűen közbeiktatva őket. A „beteg” apa sikerültebb pillanataiban pontosan fejezi ki magát, szellemes, mély nyelvi humorral él, mi több: az egyre sikeresebb író-fiának támaszt, nyugalmat, inspirációt nyújt. A regény zárlatában – össznépi családi lomtalanítás a szülői háznál, utolsó emlékképek az apáról – nem olvashatjuk a halál szót. Nagyon helyesen döntött Arno Geiger, hiszen kis regényével – hangozzék bár érzelgősen –, éppen az életbe vetett hitet hirdeti.
A befejezés aforizmaszerű szövegrészeiben, jól idézhető bölcsességeiben sem érzem a sikeres bestsellerírónak a minőség rovására tett engedményeit. Nem cukros, nem szirupos; megható és elgondolkodtató olvasmányélmény. Írhatnám, hogy főleg azoknak, akik valamiért találkoztak a betegséggel, de akkor nagy baj lenne. A száműzött öreg király – pszichológiai, pszichiátriai vagy neurológiai betegségek ide vagy oda – bizony bennünk lakozik, és jó lesz szembenézni vele.
Utóbbi kategóriában a közelmúlt magyar irodalma olyan súlyos alkotásokat tudott felmutatni, mint Farkas Péter Nyolc perc című regénye, Nádas Péter Saját halál című, saját fotóival illusztrált könyve vagy legújabban Oravecz Imre halálversei. Nem érkezik hát idegen közegbe egy olyan osztrák szerzőnek a könyve, aki édesapja Alzheimer-kórjának történetéről írt megrázóan egyszerű és szép könyvet.
