Piknik a parkban
Az italt külön erre a jeles alkalomra szerzik be Passau mellől. Minderről György tájékoztat, aki nevetve teszi hozzá: vezetékneve Bach, egyébként pedig Beethoven-rajongó. Wagner persze egészen más kategória: arra a már-már vallásos áhítatra, amely a Ringet övezi, nincs tökéletesebb példa a Wagner-napok közönségénél. A társaság tagjai – Bérczi Gábor és fia, Balázs, illetve Szalai László – egymásra kontrázva mesélik vadabbnál vadabb Wagner-vállalkozásaikat: ahol Fischer Ádám Ringet vezényel, ők ott teremnek.
Az a belépőszint, hogy a Lohengrin nászindulója szólt az esküvőjükön. Már legalábbis akinek engedte a pap. Ehhez a klubhoz, mondjuk, magam is tudok csatlakozni, s mivel álltam már sorba déli 12 órától a bécsi Staatsoper előtt, hogy este állójeggyel végignézhessem a Tannhäusert, kénytelen-kelletlen nyugtázom: magam is egy vagyok a megannyi csodabogár közül, aki számára ez a néhány napos fesztivál olyan, akár a karácsony, a születés- és névnap egyben.
Elég csak körbetekinteni a nézőtéren előadás közben, s kiderül: Wagner-mániásnak lenni életforma. A földszinten van, aki a partitúrát követi hangjegyről hangjegyre tabletjéről. Néhány sorral arrébb egy úr konkrétan végigvezényli a Siegfriedet. Mások alfaállapot-szerű testhelyzetben, csukott szemmel ülnek a helyükön, csak az ujjaik által ütött hajszálpontos taktus tanúskodik arról, hogy valójában nem alszanak, mi több: a műélvezet legmagasabb szintjén leledzenek éppen.
|
Iréne Theorin mint Brünhilde Az istenek alkonya vasárnapi előadásán
Posztós János / M?PA |
A Nibelung gyűrűje szellemileg feltölt ugyan, fizikailag azonban kimerítő vállalkozás. Tizenöt óra tiszta zene, plusz a szünetek, amelyekben a pihenés legváltozatosabb formáit figyelhetjük meg az épület körül. Egyesek sétálnak, mások fekszenek a füvön. Van, aki cseresznyét eszeget, mások emberes adag szendviccsel készülnek, a profik viszont az időzítés mesterei: férjük a még gőzölgő pizzával várja őket a szünetben a főbejáratnál.
Már van jegyük jövőre
A csodabogarak legpompásabbika vitathatatlanul a Soderquist házaspár. Cathy és Dick Washingtonból zarándokol Budapestre a Wagner-napok kedvéért, s olyan pompázatos ruhakölteményekben grasszálnak végig a sétányon, hogy nem lehet őket nem imádni. A színkód mindennap más: A walkürre rózsaszín, a Siegfriedre türkiz-sötétkék, Az istenek alkonyára pedig fekete-fehér estélyi dukál. Egy dolog közös: Cathy impozáns kalapjai és a kettőjük öltözéke közötti gondosan megkomponált összhang. – Már megvettük a jegyünket a jövő évi fesztiválra is – lelkendeznek arra a kérdésre, elégedettek-e a produkcióval.
– Ugyanaz a színvonal, mint Bayreuthban, csak töredék áron, Fischer és a zenekar pedig zseniális – mondja Cathy, aztán rátér a ruhákra. – Tudom, megbámulnak bennünket. Manapság egyre kevésbé divat elegánsan megjelenni az operában, és egyszerűbb ruhában talán valóban megközelíthetőbbnek, emberközelibbnek tetszik ez a műfaj. Mi azonban egyszerűen imádunk kiöltözni – nevet.
A szünetek végét a hagyomány szerint a rézfúvósszekció fanfárja jelzi – az izgatott tömeg úgy követi a zenészeket az épület A pontjából B-be, akár a rocksztárokat. Az istenek alkonya utolsó szünetére azonban bizonyos fajta spleen lengi be a teret: hamarosan vége a varázslatnak, s újabb egy esztendőt kell várni, hogy átélhessük. – Tudja, mi a legjobb? – kérdezi a Beethoven-rajongó Bach búcsúzásképp. – Hogy ezek a csodálatos énekesek ma bepakolják a ruháikat a bőröndbe, aztán mennek szépen Bayreuthba, hogy elénekeljék ugyanezt.
Bődületes hang
Az utolsó percekben kis híján tettlegességig fajul a vita a hátsó sorokban: egy magáról elfeledkezve hangosan megszólaló nézőt az előtte ülő félreérthetetlen mozdulattal intette csendre. Mit mondjak, meg tudom érteni az indulatot: felőlem aranyrudakat is osztogathatnak a Müpa előterében, ha a színpadon a bődületes hangú, az álló ovációban is a legnagyobb tapsot kapó Iréne Theorin éppen Siegfriedet búcsúztatja.
Nemrég láttam egy videót: egyetemisták nagy teljesítményű hangfalakkal oltottak tüzet. Ha a felvétel valódi, és az elv működik, úgy egész biztosan Iréne Theorint vetném be a pusztító erdőtüzek ellen. Csak jövőre engedjék „haza” Budapestre. Vagy Kis-Bayreuthba, ahogy néhány brit fesztiválozótól hallottam.
