Ahogy Lapis József fogalmaz (a fenti idézet onnan való) a Műút októberi számában megjelent tanulmányában (amelyben Balázs Imre József és Németh Zoltán könyveiről értekezik): van már egy harmadik irányzat is ebben a „mozgástérben”, az úgynevezett antropológiai posztmodern. Magyarán: nehéz ezeket az alig elváló, még mindig közös felületeken érintkező nézőpontalternatívákat hajszálpontosan szétszálazni, de a lényeg: itt vannak.
S úgy tűnik, Berkovits nagyregénye épp beleszületett ebbe a kánonújraíró kontextusba. Szinte példát ad arra a megszüntetve megőrző folyamatra, amelyben az anti(k)-posztmodern újraszüli, újraszövi önmagát, ugyanakkor átgyúrva visszaemészti anyagába a klasszikus narratívát. Biztos vagyok benne, ha valaki figyelmesen elolvassa Berkovits regényét, utána megérti mindezeket az irodalomstratégiai változásokat és magát a szóhasználati-szemléletbeli léptékváltást is.
Berkovits könyve olvasható történelmi regényként, mert felsorakoztatja a huszadik század Magyarországának több sorsfordító, jellegzetes eseményét egészen az ezredfordulóig. Megidéződnek szellemi áramlatok és a kor atmoszféráját átitató hangulatfoszlányok, ezért tudatregényként is felfogható a kötet, hisz a főszereplő egy olyan pár, ahol a feleség, V. Emma, szépíró, a férj, Ú. Gyula, társadalomkutató. Jellegzetes figurák képét festi fel, hatalomban lévőket és kiszolgáltatottakat.
Megelevenednek hétköz- és ünnepnapok, határhelyzetek, például a haláltábor; felrajzolja a diktatúra végnapjait, ábrázolja az átmenetet az úgynevezett demokráciába, annak jellemző figuráival. Képet kapunk három különböző korszakhoz kötődő kutatóintézetről, ahol Gyula dolgozik, és bepillanthatunk filmstúdióba, kommunikációs és világhálós cégbe, ahol párja, Emma munkálkodik. Gyula háromkötetes tanulmánykönyvet ír, Emma harmadszor vagy negyedszer írja át regényét. Szerelmüket nagy műgonddal és érzékien ábrázolja, így a mű szerelmi regénynek sem utolsó.
A stílus meghatározó jegyei kitűnnek az alábbi részletből: „Majd azzal folytattam, hogy jól tudjuk, miért volna ő, a főrendőrfő szegény árva és undormány. Tudniillik árván nevelkedett, ezzel is tisztában vagyunk, írtam, zabigyereknek születvén. Hát igen, az utcán fejlődött csirkefogóvá, tolvajjá, betörővé, lányfuttatóvá, bérgyilkossá, tudjuk ezt is, írtam, és így alkalmas lett, mint jeleztem neki, a pusztulás és a pusztítás emberfeletti erőibe való önkéntes belemerülés gyakorlati teendőinek megtételére.
Lubickolt mindebben, szegény árva és undormány, írtam, tetszett a fő-főkutyáknak, hogy hasonlít rájuk, hogy nagyravágyó, hogy hajtóerői a sértettségre, az irigységre, a csalódottság érzésére alapozódtak, tetszett, mennyire elvakult gyűlölettel viseltetett általában mindenki és minden iránt, sőt, el voltak ragadtatva attól gazdái, milyen olthatatlanul vonzódott a mesterkedéshez, fondorkodáshoz, átveréshez, hazudozáshoz.”
Mintha a jelenkori közállapotokat is belegravírozná ebbe a textusba. Próféciáknak aligha nevezhetnénk ezeket a citátumokat, de van bennük előremutatás, ahogy Lukács György mondaná. Az ember azt hitte volna a kilencvenes években, hogy a rejtett asztalfiókokból előkerülnek majd ehhez hasonló, összegző, értékelő regények, hozzájárulva ama nagy megvilágosodáshoz, amelyet olyannyira remélt mindenki. Föllebben majd minden lepel, eljő az apokalipszis, ami annyit tesz, hogy lelepleződnek a dolgok, és feltárul a lényeg, a sok titok. Majd szinte semmi nem történt. Ezért olyan furcsa, ahogy most ez a mű „elbeszéli” a hiányt. Nincs fény, de egy könyv már legalább van.
Berkovits György: V. és Ú. / II. Jelzőművész L’Harmattan, 720 oldal, 4490 forint
