A harag lehet jó tanácsadó. Charles Mingus például egész életében dühös volt. A fehér emberre, a közönségre, a muzsikustársaira, a zeneiparra, a feleségeire, a gyerekeire, a világra. Ekkora indulat másokat megbénított volna, de az ő herkulesi erejével nem bírt. A konfliktusok egyre magasabb csúcsok felé repítették – egészen addig, amíg az izomsorvadás tolószékbe nem kényszerítette, de az majd a történet vége lesz.
Származása, mint stílusa, eklektikus: ereiben fekete, fehér, sárga és vörös vér keveredett. Egy arizonai katonai támaszponton született 1922-ben, de Los Angelesben nőtt föl, és korán kiderült, mennyire tehetséges. Apja egyszer megmérette az IQ-ját, és így foglalta össze az eredményt: Még a fehérek között is zseni lennél! Kamaszkorában zongorázott, csellózott és zeneszerzést tanult. Azonban a klasszikus zenészek közé nem fért be a színes bőre miatt, a dzsesszbandbe meg nem kellett csellista, úgyhogy megtanult bőgőzni.
Úgyis egyre több Duke Ellingtont hallgatott, és mire kettőt pislantott, kikiáltották csodagyereknek. Ám azt jól megjegyezte, hogy kissrácként, mivel állítólag nem olvasott elég folyékonyan kottát, nem vették be a Los Angeles-i ifjúsági szimfonikus zenekarba.
Azzal vigasztalódott, hogy pelyhedző állú nagybőgősként Louis Armstrong, Kid Ory, Lionel Hampton zenekaraiban játszhatott. New Yorkba költözött, ahol a klubokban Charlie Parker, Art Tatum és Bud Powell oldalán futott be. Nagydarab volt, a bőgő szinte eltűnt a kezei közt, ha gyalogolni kellett a próbákra, pehelyként vitte a vállán. 1953-ban jött el élete nagy pillanata, Ellington bigbandjének tagja lett. Nem tartott sokáig.
Több verzió is létezik, de a lényeg az, hogy a trombonos Juan Tizol hozott pár kottát, és megkérte Mingust, játssza le az egyiket. A bőgő azonban egy oktávval feljebb szólalt meg, amit a Puerto Rico-i szóvá tett. Mondta-e, hogy a niggerek nem tudnak kottát olvasni, vagy nem mondta, annyi év távolából talán már mindegy is, a lényeg az, hogy Mingus piszkavassal esett neki, ő pedig kést rántott. (Mindig volt nála rugós kés, a puerto ricóiaknál, mint azt a West Side Storyból tudjuk, általában volt.) Szerencsére a trombitás Clark Terry fiatal korában bokszolt, és elég erős volt hozzá, hogy távol tudja tartani őket egymástól. Ellington nagyon szerette Tizolt, ráadásul olyan szerzeményeket kapott tőle, mint például a Karaván. Nem volt kérdés, hogy a próbaidős bőgősnek kell mennie. Bár Ellingtonnal később még játszott, Mingus és Tizol a későbbiekben gondosan elkerülte egymást.
