galéria megtekintése

Deccától Mekkáig

Az írás a Népszabadság
2014. 03. 07. számában
jelent meg.


Hegyi Iván
Népszabadság

Nem csupán Bécsben volt újévi koncert 1962. január elsején: délelőtt tizenegytől a Beatles játszott a Decca lemezcég londoni stúdiójában. A zenekart Mike Smith hallgatta meg, s noha bő két héttel korábban, a liverpooli Cavern Clubban tetszett neki a kvartett, ezúttal nem látott benne fantáziát. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy Neil Aspinall, a Beatles „roadja” utóbb azt mondta: „Paul egyetlen számot sem tudott rendesen elénekelni az idegességtől. De mindannyian nagyon izgatottakká váltak, amint kigyulladt a felvételt jelző piros lámpa.”

Ezzel együtt az illetékes úr élete legnagyobb baklövését követte el: a Beatles helyett Brian Poole-t és a Tremeloest választotta, talán azért is, mert az utóbbi banda londoni volt. S persze nem muzsikált rosszul: kezdeti nótái közül a Do You Love Me listavezető, a Someone, Someone második, az ohiói Isley Brotherstől átvett Twist And Shout – amelyet a Beatles is játszott – negyedik lett a listán.

Csak hát azzal a Beatlesszel is történt egy s más, amelyről Smith úgy vélte, hogy „nincs helye a show-bizniszben”...

 
Az Abbey Road album híres borítófotója
Az Abbey Road album híres borítófotója
AFP

Egy évvel a Decca-meghallgatás után – az EMI stúdiójában – a Beatles felvette a Please Please Me-t, amelyet 1963. február 23-án már úgy játszott a Thank You Lucky Stars című televíziós műsorban, hogy a szám az előző napon a brit lajstrom élére került. Aztán a hasonló című album harminc héten át vezette a nagylemezek listáját, de nem a csatorna, hanem az óceán másik oldalán. A She Loves You-ra, amelyet John Lennon és Paul McCartney egy newcastle-i szállodában komponált, már félmillió előrendelés érkezett Angliában. És lehetne még sorolni, mert a Beatles mindjárt a legelső termékeny esztendejében egymás után állt elő a szigetország és a világ ifjúságát megbabonázó dalokkal; az előbbieken túl olyanokkal, mint a From Me to You, az I Want to Hold Your Hand vagy a Mr. Postman, amelyet négy ifjú amerikai hölgytől, a Marvelettes énekegyüttes tagjaitól kölcsönzött.

A liverpooli kvartett egyenesen forradalmat indított el, Mike Smith pedig feltehetően azon gondolkodott, melyik fára kösse fel magát.

Pete Best sem érezhette jól magát. Ez a fiatalember hatvankettőben még együtt zenélt George Harrisonnal, McCartney-val és Lennonnal, majd ugyanabban az évben átadta a dobszéket Ringo Starrnak. A váltásról úgy tudni, társai szerint Best nem volt eléggé ütős, a kárvallott viszont úgy emlékezett: ő akarta elhagyni a zenekart. Akárhogyan történt is, ez a Pete nagyjából annyira mondhatta magát a szerencse lovagjának, mint a deccás Smith...

Utóbbinál „valamivel” jobban látta a jövőt a Mersey Beat című liverpooli újság: a lap már az 1962. január 4-én közzétett számában a város legjobb együttesévé avatta a bódító boyokat, akik aztán beléptek a legnagyobbak közé – ha nem éppen minden idők legnagyobbjaivá váltak –, csak a lakásukból nem tudtak kilépni.

A négy gombafejű otthona előtt nap mint nap tinédzserek tömege várta, hogy kinyíljon az ajtó, és (szuper) Starr édesanyja, aki már a kiszállított kannás tejet sem merte bevinni a küszöb elől, ezerszer megbánta, amiért a Beatles nem maradt meg Bestnél. Maga Ringo pedig azt mondta a koncertekről: „A szüntelen sikítozás miatt egyetlen taktust sem hallunk abból, amit játszunk.”

(Ebből a szempontból roppant tanulságos az 1977-ben kiadott The Beatles at the Hollywood Bowl című album, amely amesés négyes 1964-es és 1965-ös kaliforniai fellépéseit idézi fel. Akármilyen csúcstechnikával javították is fel a tizenkét-tizenhárom évvel korábban rögzített anyagot, inkább a visítás szökik a fülbe, mint a meganynyi legendás szám.)

A Beatlesnek tényleg eljött Amerika. Pedig voltak, akik úgy vélekedtek: a tengeren túl nem terem babér a brit bálványok számára. Ehhez képest Hoffmann Dezső, az együttes Selmecbányán – az akkori Osztrák–Magyar Monarchia területén – született fotósa ugyanolyan képeket készíthetett a New York-i fogadtatásról, mint a londoni búcsúztatásról. A hatalmas tumultusban egymáshoz szoruló tizenévesek ezrei őrjöngtek a megérkezéskor, és persze nem csupán a reptéren, hanem a szállodák és a hangversenytermek környékén is ostromállapot alakult ki.

Majd 1964. április 4-én, amikor idehaza impozáns díszszemlével köszöntötték a felszabadulás tizenkilencedik évfordulóját, a Beatlesszámok is egymást taposták az amerikai lista élén: az első öt dal – a Billboard történetében először – egyetlen (azaz négy) külföldi előadóé volt. A nóták így követték egymást: 1. Can’t Buy Me Love, 2. Twist and Shout, 3. She Loves You, 4. I Want to Hold Your Hand, 5. Please Please Me. (Egy héttel korábban Ausztráliában az első hat helyet foglalta le a „Fab Four”, március 31-én Kanadában a lista első tíz helyezettje közül kilenc Beatles-szám volt.)

Még vár rájuk egy nehéz nap éjszakája. Részlet Richard Lester 1964-es filmjéből
Még vár rájuk egy nehéz nap éjszakája. Részlet Richard Lester 1964-es filmjéből
AFP

Az áttörés nagyobb nem is lehetett volna, mert akadt jó néhány Lennon–McCartneydal, amelyet a szerzők nagyvonalúan átengedtek más együtteseknek. A Liverpool melletti Bootle-ból származó Billy J. Kramer, akinek ugyanúgy Brian Epstein volt a menedzsere, mint a Beatlesnek, eleinte sorra játszotta Dakoták elnevezésű zenekarával az 1964-ben az év legjobb brit szerzőpárosának választott kettős dalait (Do You Want to Know a Secret, I Call Your Name, Bad to Me, I’ll Be on My Way, From a Window, I’ll Keep You Satisfied). Jutott nóta a szintén liverpooli Fourmostnak (I’m in Love, Hello Little Girl, az utóbbi volt Lennon első saját száma), a birminghami Applejacksnek (Like Dreamers Do), továbbá a Peter és Gordon angol, skót duónak (A World Without Love, Nobody I Know). Arról nem szólva, hogy az I Wanna Be Your Mant elsőként – hiszik vagy sem – a Rolling Stones énekelte lemezre.

De hát mindegy volt, mert a londoni Astoria Színházban még 1964. január 11-én is tartott a Beatles karácsonyi előadás-sorozata – Cilla Black, Billy J. Kramer, Tommy Quickly meg a Fourmost társaságában –, amely persze az óévben december 24-én kezdődött. Az Ed Sullivan Showban rekordot döntött a liverpooli fenomének nézettsége: 72 millió amerikai ült a készülékek előtt 1964. február 9-én. Joggal írta főcímében a Daily Mirror (amúgy három hónappal azelőtt): Beatlemania!

S amikor 1964 nyarán bemutatták az A Hard Day’s Night című filmet, Mike Smith számára ugyanaz jött el, ami a Beatles berobbanása óta mindig: egy nehéz nap éjszakája.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.