Csak röhögőgörcsöt kapott, amikor megpróbálták beszervezni

– Ha már április 4-én tartják, lehetett volna éppen felszabadulás-koncert is. Vagy az ellenkezője.

– Van nálunk ennek a napnak egy halvány hagyománya: több mint húsz évvel ezelőtt éppen április 4-én játszott együtt először a Sziámi. Egy spéci helyszínen méghozzá: felfedeztük magunknak a siketek sportcsarnokát. „Éljen április 4., elszabadulásunk ünnepe! – Hallásalapítás a siketek sportcsarnokában" – ez volt a szlogen akkor. Később többen is használták ezt az „elszabadulás"-dolgot. Most nincs is igazi szlogenünk. Úgy tűnik, hogy annyira jó a bor, hogy tulajdonképpen még ki sem tettük a cégért, már el is fogytak a jegyek. Úgy látszik, megérzik az emberek, ha egy csapat tényleg jól működik együtt.

– Az előbb azt mondta, bármelyik színészből válhatna frontember. A koncerten azzá is válnak. Könnyű átadni ezt a szerepet, akárcsak rövid időre?

– Nem nehéz. Engem legalább annyira érdekel, hogy egy magamnak írt számot más hogyan énekel el, mint az, hogy hogyan működik egy felkérésre, más előadónak írt dalom. Dalszerző vagyok, rengeteg embernek írok a popénekestől a musical-színészen át az érett rocksztárig, mindenféle műfajgyűlölet nélkül.

Amikor másoknak írok, elgondolkodom, kicsoda az előadó, milyen helyzetben jelenik meg, mi illik hozzá. Amikor magamnak írtam, sosem gondolkodtam ezen,

csak arra koncentráltam, ami jött, ami a zenéből szólt vagy éppen amire aznap reggel ébredtem. És rendszerint tudtam, hogy ez utóbbi csoport dalaiból bajosan lesz rádiósláger. Nem is nagyon játszanak minket...

– Csalódott emiatt?

– Mi soha nem úgy álltunk a zenéhez, hogy na, most akkor csinálunk egy sikerdalt. A siker persze jó, de nem a legfontosabb. Olyasmit akartunk mindig, amitől mi jól érezzük magunkat. Felépítettünk egy saját világot, amit talán sokan szeretnek, de az biztos, hogy még sokkal többen egyáltalán nem is ismernek – ezért aztán azt sem tudhatjuk, hogy mire képes egy-egy dal. Még arról sem tudjuk ezt biztosan, amivel kapcsolatban erősen úgy érezzük, hogy egy kicsit más ízlésű országban akár mainstream sláger is válhatna belőle.

– Egy más ízlésű országban?

– Éltem egy ideig Hollandiában, Franciaországban, sőt, a híresen visszafogott Angliában is, és azt vettem észre, hogy sokkal több minden fér bele ott egy dalszövegbe, mint idehaza. Az utóbbi években ugyan kinyílt egy kicsit ez a trend, például a Petőfi rádió esetében éreztem némi ízlésjavulást, de

még mindig nagyon behatároltnak tűnik a könnyűzene.

Tényleg akad pár példa, ami azt mutatja, hogy nyitható ez az ízlésolló, a Kispál és a Borztól a Hiperkarmán át például a Quimby-ig, de a legtöbb zenész tapasztalati alapon mégiscsak tudja, hogy milyen szavakhoz, milyen témákhoz nem szabad nyúlnia, ha sikeres akar lenni.

Én mindig szabadszájú voltam, dalt is úgy írtam, ahogyan a családommal, a barátaimmal, vagy adott esetben a kocsmában beszélgetek. És az nem mindig szalonképes. Nem durva, nem brutális, csak őszinte – és mégsem szalonképes. Én a straight, az egyenes őszinteséget szeretem, ez pedig nem segít a dalokon itt, nálunk. Azt hiszem, az átlagnál is álszentebbek vagyunk. Amint kettőnél többen hallanak egy beszélgetést, abban a pillanatban ráül valamiféle jólfésültség, sok esetben hazugság. Amúgy jó lenne néha szalonképesnek lenni – de hát hol van az a szalon?

– A szalonba szalonzenekar kell.

– Mi alapvetően koncertzenekar vagyunk, és az igazi áttöréshez ez nem elég.

Az igazi áttörés nagyon médiafüggő,

ezt nem lehet nem tudomásul venni. A Quimby például nagyon jól járt azzal, hogy a Csík zenekar feldolgozta a Most múlik pontosant. Az nagyot lendített a banda ismertségén. Az a tapasztalat, hogy minden jó crossover szinergikusan működik. Csíkék találkozása ezzel a dallal nagyon egyedi, nagyon megérintős volt. Ritka az ilyen. Mindenesetre jó lenne egyszer egy olyan tehetségkutató a feltörekvőknek, amelynek a zsűrije külföldiekből áll. Szerintem az eléggé átrendezné a terepet...

„Mázlim volt, mert nem vagyok megfelelő alak az ilyesmire”

– Azt mondta, a straight őszinteség érdekli. Van ennek a lelki igénynek köze ahhoz, hogy a műfajai közé néhány éve a slam poetry is bekerült?

– Merd kimondani, amit gondolsz, mindenféle öncenzúra nélkül. Ez az én egyik elvem. És ahogy látom, errefelé mutat a slam is, úgyhogy teljes mértékben az én közegem tud lenni ez a szcéna. Előfordul, hogy zsűrizni hívnak, azt nem szeretem. Olyan nagyon versenyezni sem szeretek, márpedig ezek elsősorban versenyszerű alkalmak – de az mégis nagyon jó, hogy egyszer csak ott találom magam, nálam sokkal fiatalabbak között, és egy mezőnyben vagyunk.

Azt gondolom, a költészetben nincs senior kategória. Szophoklész fiatalon sorra nyerte a drámaversenyeket, aztán mikor nagyon megöregedett, és a rokonok, reménybeli örökösök gyámság alá akarták helyeztetni, mondván, hogy nyilván agylágyulás miatt nem ad nekik pénzt – akkor gyorsan megírta az Oidipusz trilógia harmadik részét, és azzal is nyert.

Akkor elkussoltak a rokonok.

Nem mintha az én esetemben bárkinek is el kéne kussolnia, ráadásul nem mondható, hogy akár régen, akár most sorban nyerném a versenyeket. De ahogy érzem a közönségreakciókból, bírják, amit csinálok, és akkor el is múlik hamar a versenyhelyzet miatti enyhe rossz érzésem. Csak arra gondolok, hogy igen, itt működik az az egyenes őszinteség és egyenes költészet, ami engem is érdekel, az emberek veszik a lapot, ráadásul olyanok között vagyok, akikkel jó együtt lenni.

– A slam-közegben nem ritkák a direkt politikai állásfoglalások. Maga viszont általában tartózkodik az ilyesmitől. Ez ösztönös vagy tudatos távolságtartás?

– Tudatosan vagyok ösztönös – ezt írtam az Ennyi című dalban. Azt hiszem, az életem a költészetről szól, ennek egyik kihegyeződése a slam. Ezekről a színpadokról egyébként nagyon különböző színvonalú és különböző szinteken költői szövegeket lehet hallani – de az alapirányultság, vagyis hogy itt a megírt szöveg és az előadás kombinációja adja ki a megfejtést, tehát mindez szerintem a költészet közepe és lényege. És igen, van, aki egészen direkt közéleti tartalmat szed így vagy úgy versbe, aztán van, ami ebből jó és kevésbé jó, működik vagy nem működik. Én nem törekszem efféle direktségre – amitől helyből viszolygok, azt miért kéne űznöm vagy akár tanulmányoznom? Márpedig helyből viszolygok a konfliktuskereséstől, a viszálytól, a gyűlölködéstől. Én azt szeretem, ami összegyűjt, nem pedig azt, amit szétszór.

Ezért a politizálás, főleg a pártpolitizálás, na pláne ez a jobb-bal történet egyszerűen nem hiteles. Szerintem ez nincs.

Nem létezik. Legföljebb csak valami kapaszkodó-féle bizonytalan, illetve homályosan ambíciózus emberek számára.

– Na, ha eddig nem, most biztosan megsértődtek magára a politikusok.

– Nem akarok én bántani senkit. Ha megvizsgálnám magam a tetteim, átélt életmozzanataim, a bizonyos helyzetekben kimondott szavaim tükrében, lehet, hogy a mérleg nyelve nem pont középen állna, de mégsem szívesen helyezem el magam ebben a világnézeti dimenzióban, mert úgy érzem, ez nemcsak behatárolna, de mozgásképtelenné is tenne. Ez persze nem jelenti, hogy ha egy helyzet, jelenség megkívánja, ne foglalnék állást, adott esetben akár élesebben, mint azok, akik azt mondják, hogy amit művelnek, az politika. Csakhogy mindezt én nem valamelyik párt vagy oldal elkötelezettjeként teszem, hanem szabad emberként. És direktben eszembe se jutna olyan színvonalú gondolatközlésre ragadtatni magam, hogy „Gyurcsány, takarodj!", vagy „Orbán takarodj!" – ilyen típusú indulat nincs bennem.

Másrészt próbálok csak akkor hozzászólni egy-egy dologhoz, ha előzőleg alaposan szemügyre vettem már. Ha ismerem. És kevés dologról tudok eleget ahhoz, hogy szögletes véleményt alkothassak róla. Sok minden nagyon gyanús. Sok minden van, amiről a barátaim igen felháborodva nyilatkoznak. De ettől én még nem leszek felháborodott. És nem is mindent kell versbe szedni.

Nekem több örömöm van a szépség igazságában, mint az igazság szépségében.

Eszembe jut néha Tolsztoj is. A derék prózista, amikor a pravoszláv egyház kitagadta, levelet írt a Szent Szinódusnak. Így kezdődik az egyébként két évig készülő, remek írás: „Nehogy bárki is azt gondolja, hogy én többre tartom az egyházat a vallásnál. Azt se gondolja senki, hogy többre tartom a vallást a hitnél. Azt pedig végleg ne gondolja, hogy a hitet többre tartom az igazságnál!" Szerintem ez elég jó kis kapaszkodó... Ha viszont szükség van rá, nagyon gyorsan akcióba lendülök.

– Legutóbb mikor történt ilyen?

– Amikor láttam, hogy október 23-án sok a náci a Corvin-közben. Akkor elővettem Zoli bohóc négysorosát és beemeltem egy versbe. „Hitlerék azt hirdetik, / hogy a lábukat itt megvetik. / Milyen lábuk lehet nekik, / ha már ők is megvetik?" Amikor ezt annak idején elmondta a cirkuszban, hirtelen a manézsban termett két nyilas. Elvitték Zoli bohócot. Mondok mást: nemrég az Írók Boltjában ültünk Závada Pállal és Kemény Zsófival, éppen a kéziratainkat árverezték, hogy a befolyt összegből élelmiszert vehessenek éhező gyerekeknek. Szóval ültünk ott és örültünk, hogy de jó, a sok pénzből lesz sok rizs a srácoknak.

És akkor egyszer csak kaptam a feleségemtől egy MMS-t, és számolgatni kezdtem a fényképen a kilenceseket:

a CBA-ban ki volt téve egy hét decis konyak 999. 999 forintért. Akkor arra gondoltam, hogy nincs nekem bajom a konyakkal, pláne az adománygyűjtéssel – csak azzal, hogy ez a két dolog ugyanabban az országban történik. Akkor abban az országban nagyon nagy gáz van.

– A szombati est címe, alcíme: Besúgók és provokátorok... Mostanában, főleg a kormányzópárt ifjúsági szervezete által életre hívott provokátor-figyelő miatt különös íze van a régi Kontroll-dal címének. Milyen viszonyban volt a „saját" besúgóival?

– Nem érdekeltek soha. Eleve nem várok sokat az embertől. Gyarlók, esendők vagyunk. Nagyon kevesen bírnak ki igazi próbatételeket. Egyszerre vannak bennünk jelen a nagyszerű és az állatias, veszélyes tulajdonságok. Engem tényleg nem lep meg, hogy az ember egy pillanatra elhülyül, és olyan torzan látja a világot, hogy a rossz oldalra áll – akár meggyőződésből. Szerintem tényleg van olyan, hogy jó és rossz oldal. A világban tényleg egyszerre működnek angyali és sátáni erők – ezt most nem vallásos szentenciaként, hanem metaforaként használom. Utólag általában kiderül, hogy korábban valami borzasztóság történt, de helyzetben nem mindig lehet ezt látni.

Mázlim volt, amikor engem megpróbáltak beszervezni. Mázlim volt, mert nem vagyok megfelelő alak az ilyesmire. Egyből röhögőgörcsöt kaptam. De nem vetek meg egy embert azért, mert egy adott pillanatban lealjasul. Kevés olyan szar pillanat volt az életemben, mint amikor az általam nagyon szeretett Halász Péter lebuktatta az általam nagyon szeretett Bódy Gábort. Azzal nem tudtam mit kezdeni. Szabó István lebukásával sem. Mindketten minőségi emberek. Én még nem találkoztam olyan hülye emberrel, aki ne tudta volna, hogy a világ sokkal több, mint aminek látszik. Aki be akar súgni, súgjon be. Lelke rajta. Amit gondolok, amúgy is elmondom. Ha erről valaki jelent, illetve ha ez valakit érdekel, akkor arra talán még büszke is vagyok.

– Egy plusz hallgatóval több?

– Pontosan. Nehéz dolog ez különben. Aki igazán él, aki igazán gondolkodik, abban a „szemet szemért, fogat fogért" elv állandó vívásban van a „ha megütik az egyik orcádat, tartsd oda a másikat is" elvvel. De hát megbocsátás nélkül az egész emberi rendszer működésképtelen. Nincs olyan ember, akinek ne lenne gyónnivalója, legalább maga felé. Nem az eredendő bűnnel kell bíbelődni, mert a bűntudat az rettenetesen gyilkos dolog. Az életed igenis apró bűnbeesésekből áll, és ezekre a bűneidre kell magadban megkeresni a bocsánatot. Már amellett persze, hogy megköveted azt, aki ellen elkövetted, legyen az akár egy eszme, egy idea. És hát igen: ez elég bonyi.