Önkormányzatoknak dolgozott. Nem nagy, de nem is kicsi önkormányzatoknak. Ott nem vették észre. Senki sem tudott pályázatot írni akkoriban, ő igen. Iszonyatosan magasak voltak az elnyerhető összegek. Neki négy százalék volt a munkadíja – ha nem nyertek, nem fizettek. Dolgozott a paksamétán egy fél évet, aztán ha nyert, és a megbízói sem csapták be, zsebre tette a pénzt. Meg az aprót.
Európa pénze. Hozom nektek haza. Tiszta ügy. Így megy ez, azóta is. Kicsike autóval jár, de csak iróniából.
Enynyit mondott el. Már csak egy anekdota, ha megengeditek. Csak azért, hogy igazán értsétek.
Fejér megyében volt, vagy hol a pokolban, már nem is emlékszem, valahol a Sárrét határán. Ül bent a figura az irodájában. Ő a polgármester. Előtte tanácselnök volt. Azelőtt meg téeszelnök.Azelőtt pedig gonosz kulákfi, eljövendő földesúr.Most úgy néz ki, mint egy sertés. Nehéz bőrgarnitúra, abban kell aludnia, zabálnia, vedelnie. És kurvái is lehettek, azt hiszem. Ugyan már, uraim. Nincsen itt semmi. Soha nem is volt. Soha nem is lesz. Hagyjanak nekünk békét. Rajtunk nem segít a pénz. Egyenek, igyanak, aztán mehetnek haza, tengermély a sajnálatom.
A helyzet pedig az volt, hogy a községe lakóit nem érdekelte a saját megyéjük. Nem adott nekik az a megye semmit. Ők egy zsáktelepülés voltak, a legközelebbi megyei város pedig olyan messze esett tőlük, hogy inkább a szomszéd megyébe jártak át kórházba, boltba meg leértékelten haknizó fővárosi operettistákat hallgatni a művelődési házba. A legközelebbi falutól már sima volt a menet. Odáig azonban tulajdonképpen egyáltalán nem volt út. Elmész valameddig vissza a lyukacsos bitumenen, lefordulsz irányba, és ott aztán hirtelen mindennek vége. Szekerek talán járhatnának rajta, de ők tönkreteszik a csupasz mezőt, összekaristolják az egészet a régi autóikkal. Tizenkét kilométer, azt mondják. Nézel a semmibe. Azt is minek. A pénzt már megnyerték a szomszéd faluval. Fele-fele. Legyen belőle valahogyan betonút. Ezt a problémát kellett volna megoldania a messziről meghívott, hozzáértő és független pályázati szakértőnek.
Az eredeti elképzelésük az volt, hogy a kulák elindítja az útépítést, aztán amikor a pénze elfogy, a szomszéd falu hasonló kulákja is nekilát, és elvezeti a saját szakaszát az elkészült másik rész végéig. Lesz nagy vigadalom, mindenki előveheti az autóját, ha van, de lehet bicikli is, vagy lovas kocsi, ünnep lesz a településeken, jöhet a körzeti tévé meg valamelyik névtelenül jelentéktelen állami marha a központi vidékfejlesztési hivatalból.
A baj az volt, hogy a szomszéd megye kulákja éppenolyan óvatos, biztonságra törekvő és gyáva ember volt, mint az itteni vezér. Legyen inkább úgy, hogy ők a szomszédból indítják el az útépítést, és amikor a pénz elfogy, akkor vezetik el az itteniek a saját szakaszukat amár elkészült rész ottani végéig.
Előbb az óvatosság. Csak utána a mulatság. Az álláspontok nem mozdultak. Közeledtek az utolsó határidők. Kopott az önrész. No, ekkor rendelték ki a szakértőt. Aki betonutat, természetesen, soha életében nem építtetett még.
Ültem a fotelban, néztem a sertést, ettem is, ittam is, mondja, vártam a kurvákat, hátha részesülök, nem akartam elindulni még. Füstölt oldalast szopogattam, arra ittam a helyi barackokat, meg is jött lassan az ötlet. Mondanék én egyvalamit.
Szerintem középen kellene elkezdenetek. Elfelezitek a távot, aztán nagy csinnadratta közepette elindítjátok egyszerre az utatokat saját magatok felé. Mint az önismeret, ha tetszel érteni.
Lehet, hogy így is el fog fogyni a pénzetek. Talán nem fogtok eljutni a falutok határáig. De azt a kicsi maradékot majd csak megépítik a közösségeitek. Ne vesszen kárba, ami kész. Kommunista szombat, vagy hogyan mondtátok régen, polgármester úr. A sertés röffentett valamit. Az volt a válasza. A kurvák nem jöttek. Én meg mehettem haza.
Amikor jó egy év múlva visszatértem, már nem fogadott a polgármester úr. Kértem egy alkoholmentes sört a kocsmában, kiröhögtek, de csapvizet, azt kaptam, ingyen adták. Az út? Ugyan, uram, menjen csak ki, nézze meg, gyönyörködjön benne, igazán remekül sikerült.
Oké, mondtam, köszönöm, majd még jövök. Beültem az autóba, kicsit csodálkoztam, hogy a régi bitumen még mindig lyukacsos, gondoltam, erre már nem futotta, érthető. Aztán ez a bitumen a régi ponton hirtelen véget ért. Kiszálltam, körülnéztem. Sár, szél, eső. Magyar puszta, úgy lehetne mondani. Elővettem a távcsövet is. Jó kilométeres távolságban földhalmok álltak, építkezési maradék, néhány földmérési zászló, ki tudja, micsoda.
A kocsmában azt mondták, az út tényleg remek lett. Minden szakmai tekintetben átgondolt a tervezés, gondos a kivitelezés. És a szégyen is kicsi: a másik oldalon éppen ekkora a hiány. Kétszer öt kilométer út – a végeken meg kétszer egy kilométer csupasz puszta. Az elkészült szakasz meg nem köt össze semmit. Nem indul sehonnan, és nem vezet sehová. A települési kommunista szombatok pedig besültek, már megint győzött a munkásközösség fölött az alkohol, a megyéknek nem érdekük a befejezés. Feszül a mezőben az értelmetlen útszakasz, akár a székrekedést okozó, tömör, szürke bélsár. Kérem szépen, mi megpróbáltuk. Átgondoltuk, összefogtunk, nekiláttunk. Jót akartunk, ennyi lett belőle. Egyébként pedig közös a büszkeség.
Olyan a mi csonkunk, mint a kínai nagy fal. Mutatja a Google Earth.
Megköszöntem az információkat. Elindultam haza. Átgondoltam a dolgokat, aztán leadtam a pályázati jelentésemet. Jót akartunk. Ennyi lett belőle.
Nektek meg fizetek most még egy kört. Aztán jöhetnek a kurvák.
