A költészet nem segíthet rajtunk

– Azt mondják, csak félig-meddig tartozott a generációjához a „két és feledik” Forrás-nemzedék tagjaként, de sokak szerint az ön és Szőcs Géza első kötetei változtatták meg alapjaiban az erdélyi magyar költészetet.

– A harmadfeledik Forrás-nemzedék kitalálása szépen mutatja, mennyit érnek ezek a kategóriák. Bár jólesik, hogy voltunk olyan fontosak, hogy nekünk is ki kellett találni egy skatulyát. Tényleg átmeneti generáció voltunk. Az előttünk járók szerették erős közéleti indulataikat népies hangvételben és többes szám első személyben megfogalmazni, ez utóbbi a költészetben nem tipikus és középtávon valószínűleg nem is szerencsés. A közéletiséget mi sem vetettük el, de a kifejezésmódot nem vállaltuk. Nálam és a velem egyívásúaknál erőteljesen megjelentek az ironikus késztetések, a folytonos önkritika és a formabontó gesztusok.

Fotó: Földi Imre / Népszabadság

Aztán az utánunk jövők, a „harmadik Forrás-nemzedék” tagjai érvényesítették mindezt igazán, Egyed Péter, Szőcs Géza, a nálam valamivel idősebb, de akkoriban talán merészebb Balla Zsófia hozták el az – ahogy akkor neveztük – avantgárd költői nyelv áttörését. Sok évtized távlatából mindez egybemosódik. 1968 Romániában is korszakhatárnak mutatkozott, egyfajta enyhülés jellemezte a kései hatvanas éveket. A művészeti-kulturális nyitás egy darabig még folytatódott. Ezért hihettünk mi még valami igazi, lényegi kitörésben a konvenciók szorításából.

– Milyen ma a kapcsolata Szőccsel?

– Beszélő viszonyban vagyunk. Legutóbb néhány éve léptünk fel együtt, amikor a Bukaresti Könyvvásár díszvendége Magyarország volt, én a román kormány miniszterelnök-helyetteseként szerepeltem, ő meg magyar kulturális államtitkárként. De egyébként nem keressük egymást. A politika elválasztott minket.

A romániai magyar kisebbség céljairól bizonyára nem, de a hozzájuk vezető eszközökről alapvetően mást gondolunk.

Ettől még nagyra becsülöm a költészetét, így volt ez húszéves korunkban is, ma sincsen másképp. Voltak közöttünk, akik nagyon fiatalon ráleltek egy hangütésre, világlátásra, és némi módosítással máig is tovább tudták vinni, mások, köztük én is, folyamatosan keresnek, kísérleteznek. Én legalábbis kísérletezésnek éltem meg, mikor a szabadversek után szonetteket kezdtem el írni a nyolcvanas évek második felében.

– A hagyomány és kötöttség mint kísérlet? Ez lenne önnél a szonett és a haiku?

– Nem is tudom, hogy én vagy más európai költők haikut írunk-e egyáltalán a szó eredeti, japán értelmében, a versforma, a szótagszám és a természeti kép önmagában ezt nem szavatolja. A mi kultúrkörünk állandóan megoldani, rendezni akarja a világ dolgait, terjeszkedni, gyarmatosítani, felmenni a Holdra. A haikuk kultúrájában nem kell mindent lezárni, befejezni és

a miniatűr képi közhelyekben – cseresznyeszirom, lepkeszárny, fűszál, esőcsepp – és az idő töredékeiben minden benne foglaltatik, amit a világról tudni lehet.

Nem tudom, van-e átjárás, de érdemes megpróbálnunk. Azért is szeretem a haikut, mert önmegtartóztatásra kényszerít, olyan rövid, hogy muszáj az olvasónak továbbírnia. A szonettben is az foglalkoztat, hogy lehet egy már régen előttünk megszületett, bárki rendelkezésére álló formát úgy kitölteni, hogy mégis minket mutasson meg.

– A pályakezdő verseket, mint mondja, a bizalom jellemezte, az utóbbi időben viszont a legtöbbet a melankóliát emlegetik a verseiről szólva.

– Amikor eldöntöttem, hogy a költészet újra fontosabb lesz számomra, mint a politika, szerintem inkább egyfajta eufória vált érezhetővé a verseimben, az irodalmi nyelv és világ újra felfedezésének eufóriája. Aztán ez elmúlt, és ez részben kapcsolódik a régiónk állapotához. Rá kellett jönnöm, hogy én ettől nem tudok elvonatkoztatni. Körülöttünk sorra recsegnek-ropognak a demokráciák, amelyeket két évtized alatt felépítettünk. Másrészt a versek általában is a kételyekről, az aggodalomról, a szorongásról, a dilemmákról, a szenvedésről, a szenvedélyekről szólnak, pláne az öregedés küszöbén. Manapság, hogy, hogy nem, egyre több remek verset olvasok idősebb költőktől, pedig régebben azt gondoltam, hogy a költészet a fiatalság műfaja.

– Arról beszél, hogy el lehet engedni a dolgokat, elég csak figyelni. Egy haikuja szerint az boldog, aki nem hagy nyomot a világban, a madár röpte például ilyen. Pedig évtizedekig politizált, és folyamatosan ír. Boldogtalannak kell elképzelnünk?

– Az öntudatlan lények boldogságához képest igen.

A madarak nem tudnak a saját jövőjükre gondolni, mi igen, ezért nem lehetünk felhőtlenül boldogok. Minden ember nyomot akar hagyni. Nem nagyon fogadom el, hogy a társadalom felosztható volna alkotó és nem alkotó emberekre,

ilyesmiben nem hiszek. Valahogyan mindannyian próbáljuk meghosszabbítani végesnek tudott életünket, voltaképpen minden tevékenységünk erre irányul.

– Száraz levélen / harmatcsepp fénylik reggel / de most már késő – áll a Művészet című haikuban. Miért érkezik mindig késve a világba a költészet?

– A művészet artikulálja a fájdalmat és megszépíti, de megszüntetni nem képes, még jó, ha finomul a kín általa, ahogy József Attila mondja. Felmutatja úgy, hogy belesűríti egy emlékezetes képbe, de ennél többet nem segíthet rajtunk.