Az egyik legismertebb hazai dagerrotípia Petőfi Sándort ábrázolja. Flesch Bálint fotótörténész és Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész pár évvel ezelőtt egymástól függetlenül ugyanarra az eredményre jutott: az ismert Petőfi-felvételt valószínűleg Egressy Gábor színész és amatőr dagerrotipista készítette –1848. március 15-én Egressy szavalta el a Nemzeti Színházban a Nemzeti dalt.
Flesch Bálinttól tudjuk, hogy az 1848–49-es szabadságharc leverése után majdnem húsz éven keresztül büntetendő cselekmény volt a szabadságharc szereplőinek képét birtokolni. Emiatt közvetlenül a bukás után (mikor a megtorlás a legkeményebb volt) maguk a tulajdonosok semmisítették meg (ahogy a hatóságok is persze) ilyen képeiket, vagy rejtették el biztosnak hitt helyekre, és felejtették ott évtizedekre.
Legalább ekkora csodának számított az első színes kép. Az elektromosságot és a mágnesességet leíró egyenleteiről ismert skót fizikus, James Clerk Maxwell 1861. május tizenhetedikén, egy Thomas Sutton nevű fotós segítségével készített három színes képet vetített angliai előadásában.
Maxwell jött rá ugyanis először, hogy bármely színt elő lehet állítani a vörös, a zöld és a kék fény keverésével. Sutton segítségével háromszor fotóztak le egy skót kockás masnit úgy, hogy felvételenként színszűrőket cseréltek a lencse előtt. A három képet egyszerre vetítették ki, és a három egy színes fotót alkotott. A végeredmény nem volt tökéletes, mert a Sutton által használt fotólemezek csak a kék fényre voltak érzékenyek, a vörösre nem, a zöldre alig. (A világ legelső színes fényképei a skóciai Edinburghban, Maxwell szülőházának múzeumában találhatók.)
De vannak olyan felvételek is, amelyek egészen különleges helyről kerültek elő. Az Antarctic Heritage Trust csapata 2013 végén egy raktár sarkában, mélyen a hó alatt bukkant rá a brit-ír felfedező, Ernest Shackleton 1914-es antarktiszi expedíciójának eddig ismeretlen fotóira. A száz évvel ezelőtti expedíció volt az első próbálkozás az antarktiszi kontinens teljes szárazföldi meghódítására, Shackleton azonban megszakította a küldetést, mert hajója jéghegynek ütközött.
A csapat egy része a kontinensen ragadt, csak egy évvel később mentették ki őket – de addigra hárman már meghaltak, köztük Arnold Patrick Spencer-Smith fotós, akinek felvételeit az egyik kunyhóba rámolták. Ezeket találták meg a minap, előhívatlan nitráthordozós negatívok formájában. Ennél a technikánál az expozíció nyomai folyamatosan gyengülnek, míg az exponálatlan részek spontán besötétedése folyamatosan növekszik az ezüsthalogenid bomlásával.
Flesch Bálint szerint „igen nagy bravúr volt az Antarctic Heritage Trust konzervátoraitól, hogy ilyen minőségben kidolgozták ezeket a filmeket.” Valószínűleg az alacsony hőmérséklet és az alacsony nedvességtartalom konzerválta az antarktiszi fotókat, illetve izolálva lehettek a hó és/vagy jég alatt a(z amúgy is relatíve tiszta) levegőtől és valószínűleg a fénytől is. Így az összes potenciális károsító tényező ki lett zárva, vagy legalábbis erősen lassult a hatásuk. Mert ne feledjük, hogy minden fotográfia – az elkészültétől fogva – folyamatosan romlik.
A rosszul, szakszerűtlenül tárolt kép gyorsan, néhány év vagy évtized, a megfelelően őrzött, konzervált fotó esetleg csak évszázadok alatt lesz az enyészeté. De eredeti formájában, dagerrotípiaként, filmre rögzítve mindenképpen elenyészik. Ami anyagból van, mindenképpen változik valamennyire, és a mi szempontunkból többnyire nem előnyére. A károsodások lehetnek látványosan gyorsak és észrevehetetlenül lassúak, de ezekkel mindig, mindenhol számolni kell. A nitrocellulóz hordozóra készült negatívok például bomlanak, bomlástermékeik károsítják a velük egy térben lévő többi negatívot, pozitívot, ráadásul fokozottan tűzveszélyesek (a károsodás előrehaladtával), viszonylag alacsony fokon is öngyulladás következhet be. A nitrátfilmeket ezért elkülönítve, 10 Celsius-foknál alacsonyabb hőmérsékletű, jól szellőztetett raktárban kellene őrizni.
A digitalizálás ezeket a problémákat nem oldja ugyan meg, de megfelelően alkalmazva segíthet az eredetileg fotófilmre készült értékek megőrzésében. Ez esetben speciális lehetőség az örökkévalóság technikai esélye. Nem a tárgyé, hanem a digitális információé. Bár a tárolására alkalmazott hordozók szintén pusztulnak, de róluk az információ megfelelő körülmények esetén teljesen azonos minőségben másolható, gyakorlatilag korlátlan számban.
Így ha az adott hordozó „szavatossági idejének” lejárta előtt azt újabbra (a fejlődés kapcsán változó hordozótípusok miatt az éppen aktuális fajtára) másolják, a digitalizálható rész elvileg örök időkig változatlan formában megmarad. Több, földrajzilag eltérő helyen tárolt hordozó még természeti és politikai katasztrófák esetén is javítja a képi információ túlélési esélyeit. (A Corbis fotóügynökségnél például az eredeti felvételeket egy mészkőhegy gyomrában, stabil körülmények között őrzik, és csak a róluk készült digitális anyagokat szolgáltatják ki az érdeklődőknek.)
A digitalizáció potenciális vadhajtása a költségeket okozó eredetik „feleslegessé válása”, aminek esetleges drámai következményeire már némely tudósok is figyelmeztettek. Dokumentációs célok esetén például már most is az ésszerű selejtezést javasolja a szakirodalom a nitrátos anyagok duplikálása, digitalizálása után – főleg, ha mondjuk egy meglévő tárgyról készült és pótolható fényképről van szó. De mondjuk Balogh Rudolf egy híres képének negatívja esetében erről szó sem lehet.
Negatívokkal egyébként is egyre kevéssé bajlódunk, a nagyközönség a digitális technológiára esküszik. Ennek folyománya, hogy folyamatosan tűnnek el a fotófilmtípusok a gyártók portfóliójából – három éve így tett a Kodak cég is, majd tavaly már azt adta hírül, hogy esze ágában sincs feladni a jelenleg futó filmtípusokat, mivel arra koncentrál, hogy töretlenül vigye tovább az Eastman Kodak hagyatékát. A fotófilmek piaca ennek ellenére folyamatosan szűkül.
Flesch Bálint szerint a fotográfusok egy része konzervatív, a járt utat járatlanért nem hagyja el, és ragaszkodik az eddig használt módszerekhez, így a fotófilmekhez, a fotópapírokhoz, általában az analóg technikához. A filmhez ragaszkodás másik oka, hogy bár a digitális technika üzemeltetése olcsóbb az analógnál, a szükséges profi eszközök beszerzése brutális beruházást jelenthet, ráadásul gyorsan el is avulnak a ma modernnek tekintett eszközök.
A fotófilmek mellett szólt, hogy a digitális technika sokáig nem volt versenyképes az analóggal számos objektív paraméter dolgában – ilyen a felbontóképesség, érzékenység, színminőség, tónusvisszaadás vagy a digitális printek tartóssága. A kényes professzionista gyakorlat ezért sokáig inkább az analóg anyagokhoz fordult. A fotótörténész szerint mára eldőlni látszik a küzdelem – a digitális média győzelmével; amit erősít, hogy az analóg gyártás szűkülése miatt már nincs tőke a technika fejlesztésére.
|
| Arnold Patrick Spencer-Smith százéves negatívjai tavaly kerültek elő a sarki jég alól. A digitális fotókról egyelőre annyit tudunk: időről időre átmásolva biztonsággal megőrizhetők |
Tehát az eljárás a jelen szintjén reked meg, sőt a nagy hightech gyárak leállásával a kevésbé felszerelt gyártók veszik át a stafétabotot. A digitális ellen hat az archaista fotótechnikák reneszánsza, ami az utóbbi években valóságos tömegmozgalommá vált – ez a fotográfia mint művészeti ág nagykorúvá válásával is összefügg. Ha élhetünk párhuzammal: a képzőművészetben sohasem számított korszerűtlennek évszázadok, esetleg évezredek óta alkalmazott technikák használata. A szénrajz napjainkban is alkalmas korszerű tartalmak megjelenítésére. Ha valaki az alternatív módszereket látja alkalmasnak fotóművészetéhez, élhet ezekkel, immár az előítéletek se korlátozzák (annyira).
A digitális technológia hátránya a digitális kép eredendően immateriális volta – többek szerint ez nem is fénykép. Flesch Bálint szerint a digitális képek korlátlan manipulálhatósága tovább rontja eddig is korlátozott dokumentumértéküket. A művészetben az alkotó keze nyomát hordozó egyedi, megfogható objektumnak továbbra is jelentősége van. Ez pedig az archaista/analóg technikák birodalma, legrosszabb esetben is a hibrid technikáké. Valószínűleg a műtárgy-kereskedelem se szeretné teljesen elveszteni a materializált és főleg az egyedi fotókat a gyakorlatából. Hiszen hogyan kereskednének digitális képekkel? SD-kártyákért licitálnának a vevők?
Van, ahol valami hasonló zajlik. A legnagyobb képügynökségek ma már (általában) nem materializált fényképekkel, hanem felhasználói, szerzői jogokkal kereskednek, amihez digitalizált képi információt szolgáltatnak. Vagy azt se, ha például az ügyfél már rendelkezik a kép valamely formájával. Ez egyébként hasonló történet, mint ami a filmek, zenék, szoftverek frontján zajlik, ahol szintén a dematerializált információ jogait árulják. Ebben a médiumban a képtolvajok egy fokkal kevésbé károsak. Illegálisan letölthetik a képeket, de az eredeti a felvétel készítőjénél marad.
„Csak” bevételkiesést okoznak a jogtulajdonosnak, aki továbbra is birtokában marad a saját „példányának”. A fényképezés feltalálásakor a képzőművészet halálát vizionálták, a film feltalálásakor a fényképezését, a tévé születésekor a moziét, most meg a digitális miatt az analógét. De eddig egyik ágazat sem tűnt el, csak visszaszorult arra a területre, ahol nem volt igazán alternatívája. Lehet, hogy most is így lesz.
