Amerikai vendéglátóm nem is sejtette, hogy számomra a többes szám első személynél nem a szlovákok vagy a csehek jelentik a problémát, hanem épp „mi", magyarok.
Etnikai identitásommal kapcsolatban sohasem volt problémám. Otthon magyarul beszéltünk, magyar iskolába jártam, lányaimat magyarnak neveltem. 1989 előtt a professzionális kapcsolataimat leszámítva (sok szlovák orvoskollégám volt, és a kórházban is a szlovák volt a kommunikációs nyelv) az ismeretségi köröm kizárólag magyarokból állt. Amikor a nyolcvanas évek közepétől már megszorítások nélkül utazhattunk Magyarországra, minden hónapban legalább egyszer lementem Pestre. (Érdekes, a „lemegyek Pestre" már akkor bennem volt. Prágába viszont mindig „felutaztam".) Könyveket vásároltam, színházba és moziba jártam, pesti kollégákkal találkoztam. Egy családtagom segítségével még a Rajk butik kiadványait is folyamatosan meg tudtam szerezni. Persze a bőrönd mélyére rejtett Beszélővel, Konrád György, Bill Lomax és Petri György könyvével nem volt egyszerű a határátlépés, de egyetlen kivételtől eltekintve nem volt problémám.
A kivételes eset akkor történt, amikor a magyar szamizdatok mellett cseh és lengyel kiadványokat is sikerült szereznem, és a határ előtt, a rétsági kocsmában a kelleténél több féldecit ittam meg félelem ellen. Persze a magyar vámos rögtön kiszúrt. A magyar könyveket elkobozta, de Havel és Kundera írásaira csak legyintett. Azokat viheti, az a maguk ügye, mondta, és tovább engedett.
Szóval 1989 előtt „tiszta" magyar embernek tartottam magam. (Hogy a környezetem minek vélt, arra ott a magyar vámos esete.) Magyar szemmel láttam a világot, magyar felháborodással olvastam a Trianonról szóló könyveket, és magyaros dühvel reagáltam a sértegetésekre. Gyerekkorom óta a Fradinak szurkoltam. És hogy a politika se maradjon ki: a demokrácia egyetlen fokmérőjének a kisebbségi jogok megadását tartottam.
Ebben a szűzies ártatlanságban éltem egészen 1989-ig. A bársonyos forradalom egyik tüntetésén felszólalt Grendel Lajos is, és a tömeg hatalmas tapssal fogadta a beszédét. És ekkor hirtelen rádöbbentem, hogy én is a Lajost éltető tömeghez tartozom. Körülöttem mindenki szlovákul beszélt, mégis otthon éreztem magam a tüntetők között. Nyugtalanító, szokatlan érzés volt. Akkor én most ki vagyok, kérdeztem magamtól. Áruló lettem, vagy csak azért érzem jól magam a szlovák közegben, mert egy magyar írót éltetnek? Mi van, ha ez egy átváltozás kezdete? Talán jobb lenne, ha kettéhasadnék, mert akkor legalább a fél testem és lelkem megmaradna magyarnak.
1989 decemberében volt egy másik élményem is. A fiatal demokraták nevében Németh Zsolt jött el Pozsonyba, és arról beszélt, hogy ezentúl nem lesz vita magyarok és szlovákok között, mert Pozsonyban és Pesten ugyanazok a hópelyhek hullanak. Az emberek először csak bólogattak, majd tapsolni kezdtek. Ezután Zsolt azt mondta, hogy a liberális demokráciában az emberi jogok nemzetiségre való tekintet nélkül minden polgárt megilletnek. Nekem ekkor nyugalom szállta meg a lelkemet.
Szóval nincs baj. Itt születtem, és nem is fogok innen elköltözni. Szlovákiában maradok meg magyarnak. És lélekben megköszöntem a Fidesznek, hogy ilyen okos embert küldött el a pozsonyi tüntetésre.
Mindenesetre 1990-ben már jóval több szlovák barátom volt, mint azelőtt, és a sok beszélgetés hatására egy kicsit másként tekintettem a világra. Sokat vitatkoztam velük, de még többet hallgattam őket, hogy pontosan megértsem a gondolkodásuk és az értékrendszerük lényegét. És azt vettem észre, hogy ők is sokat tanultak tőlem. Eleinte dühös voltam rájuk, mikor kiderült, hogy a fontos magyar eseményről nem is hallottak, de aztán leállítottam magam, mert rájöttem, hogy néhány „jelentős " cseh és szlovák eseményről én nem hallottam azelőtt.
A „magyaros" dühöm és felháborodásom lassan csillapodni kezdett.
Egy várbeli beszélgetés során kiderült, hogy Havel elnök a benesi dekrétumokról mindössze annyit tud, hogy ezek alapján telepítették ki az országból a németeket. Vettem egy mély levegőt – aztán nem szóltam semmit, csak egy hosszabb beszélgetést kértem tőle, és azon részletesen elmondtam neki a „mi" kitelepítésünk történetét.
Ezek a szlovák és cseh kapcsolatok nem érintették a nemzeti mivoltomat. Lélekben továbbra is magyar maradtam, ám egy picit megváltoztam. Kezdtem érteni, hogy mit éreznek a szlovákok, ha letótozzák őket. És azt is megértettem, hogy 1848-nak, Trianonnak, meg 1938-nak van egy másik olvasata is. De megtörtént, hogy emiatt a magyarok nem értettek engem.
És hogy a dolog még komplikáltabb legyen, elmondok egy régi történetet. Az 1990-es választások után Bécsben összefutottam egy régi ismerőssel, akivel még az átkosban hozott össze a sors. Barátok lettünk, egyszer még Dunaszerdahelyre is ellátogatott. Mikor megláttam őt, kitárt karokkal megindultam feléje. De ő egy ügyes mozdulattal elhajolt az ölelésem elől, és azt mondta:
„Nono, lassan a testtel, mi most már nem ugyanabban a csapatban játszunk." És otthagyott.
Pedig én arra gondoltam, hogy épp most fogunk egy csapatban játszani. Mert a magyar választásokon az ő „csapata" győzött, Szlovákiában pedig a mienk. Csakhogy ő a konzervatív MDF-nek volt a tagja, én pedig a szlovák liberális koalíció embere voltam. Tényleg két különböző csapat. Megint tanultam valamit.
Szlovákiában 1993 januárjától egészen az 1998-as választásokig tartott a Meciar-terror. Ebben az időszakban szlovák állampolgárokat raboltak el és gyilkoltak meg a kormány tudtával (megbízásából). Meciar emberei egy parlamenti puccsal elfoglalták az összes fontos hivatalt és állami intézményt, ellenőrzésük alá vonták az ügyészséget, a rendőrséget és az elektronikus médiát, és rettegésben tartották az értelmiségieket meg az ellenzéki politikusokat.
A terror hat éve alatt megtanultam, hogy milyen nagy kincs a szabadság és a szolidaritás, és milyen fontos a sajtó szabadságának megőrzése, és mekkora erőt képvisel az úgynevezett civil szektor. A kilencvennyolcas választásokat ugyanis nem az ellenzéki pártok nyerték meg Szlovákiában, hanem az egyszerű polgárok. Fiatalok és öregek, konzervatívok és baloldaliak, szlovákok és magyarok fogtak össze a demokrácia érdekében.
És újra felcsillant a remény, hogy most majd fontos dolgok fognak megtörténni, hisz Magyarországon 1998-ban azok a régi barátok kerültek hatalomra, akik a bársonyos forradalom idején már jártak Pozsonyban. Végre eljött a szellem napvilága, gondoltam magamban.
Aztán hirtelen csend lett.
A szlovákok hajtottak, hogy behozzák a Meciar által okozott lemaradást, a magyarok meg döngő léptekkel járták a maguk útját. Néha átszóltak valamit a határon, amire Pozsonyban általában sértődötten reagáltak. Egy pesti beszélgetés során megemlítettem a barátaimnak, hogy ha valóban egyenrangú kapcsolatokat akarnak kiépíteni, akkor le kellene szállni a magas lóról. Az volt a válasz, hogy szlovákok majd megtanulják, hogy ezentúl így megy ez.
Sokáig keresgéltem az én magyar identitásomban ezt a fajta viselkedésmódot, de nem találtam. Ez a pökhendiség és arrogancia nincs benne a kisebbségi magyar identitásban. És az évek során egyre több ilyen „csakmagyar" elem jelent meg a pesti közszereplők megnyilvánulásaiban. A politikusok viselkedését még elviseltem volna, de a „kormánypárti" értelmiség viselkedését nem értettem.
|
A szlovákok hajtottak, hogy behozzák a Meciar által okozott lemaradást, a magyarok meg döngő léptekkel járták a maguk útját
Koszticsák Szilárd / MTI |
Egyszer pesti kollégákkal beszélgettem, és magamban kalapot emeltem a tudásuk előtt. Istenem, mennyi kreativitás van ezekben az emberekben, gondoltam. De amikor társadalmi kérdésekről kezdtünk el beszélni, akkor hirtelen megváltoztak. Úgy viselkedtek, mintha vakok és süketek lennének. Beszéltem nekik a korrupció elburjánzásáról Szlovákiában, mire azt válaszolták, hogy Magyarországon ez a dolog pontos szabályok szerint működik, és hozzátartozik a politikai elit életéhez. Erről tehát nem kell beszélni. A mélyszegénységet kalóriatáblázatok alapján kezdték magyarázni. Azt is elmondták, hogy ha valaki a rokonainak lop, az nem bűntett, hanem fegyelmi vétség. A nemi erőszakról azt tudtam meg, hogy az olyan, mint egy elrontott becsúszó szerelés a fociban.
A beszélgetés végén jöttem rá, hogy a társaságban rajtam kívül mindenki „csakmagyarul" beszélt. A „csakmagyar" erőt és határozottságot fejez ki, duzzad az önbizalomtól és az önáltatástól, és emellett jól használható hazudozásra és a dolgok elkenésére is.
Egy olyan nyelvi kreatúráról van szó, amit a magyarországi emberen kívül senki más nem ért. Még mi, kisebbségi magyarok sem.
Ekkor eszembe jutott egy pesti konferencia, ahol a jövevényszavakról volt szó. A Szlovákiából érkezett magyar fordítók elmondták, hogy sokszor még nekik is problémát okoznak a magyar szövegben a szlovák kifejezések. Azon sajnálkoztak, hogy a magyarországi magyar sokszor nem is érti, miről van szó. Csak néz, amikor hajtási igazolványról, zsuvacskáról, horcsicáról meg párkiról beszélünk. Még néhány év, és nem fognak érteni minket, figyelmeztetett a fordító.
Ám nekem nem a jövevényszavakkal van bajom, hiszen a magyar nyelv túlélte a hokedlit, a spájzot és a firhangot is. Inkább azon gondolkodom, hogy azok az új, csakmagyar kifejezések és szókapcsolatok hogyan fognak hatni az emberi gondolkodásra, viselkedésre és az érzelmekre.
Mivel, én „csak" egy kisebbségi magyar vagyok, nekem nagyon kell ügyelnem a nemzeti identitásomra. Maradok hát az édes anyanyelvemnél, mert az tart meg engem magyarnak. Emellett olyan kifejezések is vannak benne, mint őszinteség, tisztesség és szeretet. Már csak az a kérdés, hogy az anyaországi csakmagyarok tíz év múlva fogják-e még érteni az én nyelvemet?
