A kriptát a Mária Terézia-féle barokk palota Zsigmond-kápolnája alatt alakították ki. (Ennek történetéről sorozatunk Feltámadás Almádiban című részében olvashattak.) 1769-ben, amikor a templom elkészült, magából a palotából nyitottak hozzá lejáratot, és arra szánták, hogy az idetelepített angolkisasszonyok, illetve a királyi lak személyzete temetkezőhelye legyen. Ennek megfelelően az első elhunyt, akit idetemettek, Affolter Péternek, a palota felügyelőjének csecsemő leánya volt, őt Hoffmann János kapus követte.
1820-ban azonban alapvetően megváltozott a helyzet, amikor József nádor harmadik feleségétől származó, újszülött leányát is itt helyezték végső nyugalomra. Tizenhét évvel később pedig, mikor a nádor kamasz fia is elhunyt, hivatalosan is családi kriptává minősítették a helyet. Ekkor kezdődött meg annak az elrendezésnek a kialakítása, amelyet ma is ismerünk.
A három helyiségből álló teremsor elején a kápolna található, a nádori kripta maga legbelül helyezkedik el. A család idetemetkezésének csaknem egy évszázada alatt
bécsi építészek mellett Pollack Ágost, Ybl Miklós és Hauszmann Alajos is dolgozott a boltíves terem belső részletein, de kétségtelen, hogy a kripta végül befejezetlen maradt;
az elképzelt vörösmárvány padozat helyett például ma is sakktáblamintás kőlapok alkotják a padlóburkolatot.
1927-re, amikor Klotild főhercegnő halálával lezárult az átalakítások sora, elkészültek a szarkofágok, bennük a rézkoporsókkal, illetve tetejükön a belső szerveket tartalmazó urnákkal. Készen voltak a szobrok és domborművek, melyek körül a legjelentősebb József nádor kétszeres életnagyságú, térdeplő alakja Zala Györgytől. A déli oldalt bronzangyal vigyázta, a falon angyalokat ábrázoló freskók kaptak helyet, minderre pedig ráborult a mennyezetre festett csillagos égbolt.
A második világháborút szinte sértetlenül vészelte át a kripta, olyannyira, hogy hosszú időn át miséztek is az itteni kápolnában. Az ötvenes-hatvanas évek elhagyatottsága, a bontás és építés alatti nemtörődömség azonban drámai következményekkel járt.
1973 januárjában az innen nem messze dolgozó Zolnay László régész volt az, aki hivatalosan is „felfedezte”, hogy a kriptát vandál brutalitással feldúlták, a szarkofágokat feltörték, a holttesteket meggyalázták és kirabolták.
A jelentése nyomán megindult nyomozás sikertelen volt ugyan, de legalább befalazták a lejáratokat. Arra egészen 1977-ig kellett várni, hogy – jobb híján, hiszen ez az intézmény volt „birtokon belül”, az ő kiállítóterméből lehetett megközelíteni a helyszínt – a Magyar Nemzeti Galéria megbízást adjon Kiszely István és Hankó Ildikó antropológusnak az emberi maradványok azonosítására és vizsgálatára.
|
József nádor és családja temetkezési helyét a Nemzeti Galéria kiállítóterméből lehet megközelíteni
Kováts Dániel / Népszabadság |
Ez a munka az év október 3-án meg is indult, az ország azonban csak jóval a befejezése után, 1985 nyarán szerzett tudomást róla: akkor, amikor Ráday Mihály televíziós városvédő műsorában bemutatta a helyszínt és történetét. Nem utolsósorban a széles körű felzúdulásnak volt köszönhető, hogy az utolsó lépés már viszonylag gyorsan lezajlott. A beázott műmárványozást kijavították, a szobrok, szarkofágok sérüléseit kipótolták, újra legyártották a hiányzó vasrácsokat és kandelábereket, és a holtak ruháit is rendbehozták, megtisztították.
Napra pontosan tíz évvel a kripta felnyitása után, 1987. október 3-án került sor az újbóli beszentelésre. A korra oly jellemző óvatos nyitás jegyében
a Külügyminisztérium a szűk családi körben történő megemlékezést javasolta,
viszont „nem emelt kifogást” a Habsburg-család tagjainak beutazásával szemben.
