Izraelben készült, héber felirata szerint Elit volt a neve. 2001 körül vették és természetesen nagyon megvan a maga története, tudniillik: valóságos fogalom volt a kilencvenes években hosszabb-rövidebb időre Izraelbe látogató fiatalok körében, ugyanis íze állítólag a mi pompás Maci kávénkra emlékeztetett, így kitűnően fel tudta idézni a honi menzák és napközik páratlan atmoszféráját. Roppant praktikus kis fémdoboz, amely identitáskellékké nemesült.
Arrébb viszont két rettentően magyar obzsé díszlik. Az egyik egy öngyújtó, amelynek egyik oldalán a nemzeti trikolór és a Szent Korona, másikán árpádsávokba szerkesztett rovásírás látható, amely az eredeti szándék szerint azt volt hivatott jelenteni, hogy „Haza”, de valahogy „Hazsa” lett belőle, sőt, mivel a rovásírás jobbról balra olvasandó, végső soron azt kell látnunk, hogy „Azsah”.
Hát ez nem jött össze egészen, nem úgy, mint a néhány vitrinnel arrébb megcsodálható, szépen csengő nevű Grossblock-Baumeister Typ 3 című NDK építőjáték (1963) amellyel álmaik panelházát modellezhették az arra fogékony béketábori gyermekkorúak. Fischer Gitta, az ajándékozó a dobozon látható kép és tartozékok kapcsán bevallotta, még ma sem érti, hol volt a mi blokkunkban egy hatvanas években épülő lakótelepen tetőterasz (pláne napernyővel) azt meg különösen nem, hogy mit keres egy modern lakótelepen egy (pláne kettő) pótkocsis traktor.
Remek választás a felfújható fotel is, a hatvanas évekbeli olasz divatbútorok 2000-es években Kínában gyártott utóképe. Egykori boldog tulajdonosa, Szíjártó Dorottya eképp vallott róla: (...) „Használni nem könnyű, de nagyon jól lehet vele villantani, s ha már belekászálódtam, irtó kényelmes. Kivéve egy apróságot: az izzadó pucér hát rettenetesen rátapad a plasztikra, nagyon kellemetlen a leszállásnál”.
Az élet tehát a bícsen sem mindig habostorta, még ha elsőre úgy is fest. Arrébb egy pár női PVC-szandál ringatja nosztalgikus hangulatba a sokat látott nézőt, habár annyira nem. Ez is igen bensőséges kapcsolatban állt gazdájával, Katarina Sevic képzőművésszel, aki szerint „nagyon jól néz ki piros csillogós körömlakkal”. Megérte tehát a 900 forintot. Elragadó az 1950-ben hazánkba származott, préselt aminoplasztból formázott szovjet doboz és tálca is, amelyek mindegyike a Kremlt hivatott ábrázolni, kerek évfordulók apropóján (1147–1947, 1917–1947).
Mint megtudhattuk, birtoklójuk egy moszkvai sporteseményen tett látogatása alkalmával vetett szemet rájuk, nyilván komoly becsben tartotta őket a nappali valamely kiemelt pontján, ehhez képest azonban utóbb részint a kamrából, részint a virágtartó láda alól kerültek elő a hálás utódok jóvoltából.
Nagyon tetszett a Sarnyai Krisztinának köszönhető kinderfigura-gyűjtemény, öröm volt viszontlátni a fluoreszkáló női kísértetet, a focizó kukoricát és főleg a villanykörte fejű Mikulást, de a legnagyobb hatást mégiscsak egy szenvedélyes gyűjtő műanyag indiánokból és cowboyokból álló hatalmas kollekciójának bemutatott része tette reám, tekintve, hogy hányatott gyermekkoromban semmire nem vágytam jobban, mint ezekre, de csak igen-igen módjával jutottam hozzájuk, viszont az iskola felé vezető úton két trafikban is a pofámba röhögtek, minden áldatlan nap.
A csatákban mindig az indiánoknak drukkoltam, és a győztesek is természetesen mindig az indiánok voltak. De azért nem csaltam – tudatta a nyilvánossággal birtokosuk.
