galéria megtekintése

Cirkusz az operettben

Az írás a Népszabadság
2014. 03. 10. számában
jelent meg.


Fáy Miklós
Népszabadság

Van egy örök feloldatlanság az operettben, pontosabban az operett mai utóéletében, nevezetesen az, hogy az ember bemegy, körülbelül mindenre felkészülve, és meglepődve tapasztalja, hogy azok a nézőtársak, akik pénzt áldoztak egy kis szórakozásra és felejtésre, szemmel láthatólag úgy érzik, hogy megkapták, amire vágytak. 

Nevetnek, hallgatják a zenét, és egy kicsit sem problémáznak, például azon, hogy az új átdolgozás következtében a Cirkuszhercegnőből még az értelem morzsája is kiveszett.

Mintha elkezdenének egy darabot, aztán valamiért egy másikat fejeznének be, a darab végén megjelenő szereplők már csak nyomokban emlékeztetnek azokra, akiket az első felvonásban megismertünk.

 
Mohai Balázs / MTI

Az alapkonfliktus már az első felvonásban sem egészen világos, a harmadikra pedig tökéletesen szertefoszlik, és nem hiszem, hogy bárki is torkában dobogó szívvel kérdezné magától, hogy vajon eljön-e a szép nő a randevúra, amikor már csak pár perc van a határidő lejártáig.

Ötletes megoldásként a határidő lejárta előtt inkább elmegy a férfi, hogy mégis valami történjen. Aztán visszatér, hogy mégis valami történjen.

Na és?

A lényeg tényleg a lényeg, hogy megkapjuk az operettkonfliktusok emlékeztetőjét: két egymásnak teremtett ember, akik ezt a csodálatos véletlent egy kicsit kerülgetik, de aztán beadják derekukat a sorsuknak.

Jelen esetben ez Fischl Mónika, mai szemmel nézve egy kicsit túl jó húsban lévő primadonna, meg Homonnay Zsolt, a keserves-bánatos magasságokkal éneklő bonviván, de mindketten modern jelenségek, és a sikerből ítélve ennél többet most nem igényel a néző a sokat látott műfaj továbbélése érdekében.

A hagyományos másik párt Szendy Szilvi és Szabó Dávid játszotta a bemutatón, és náluk mintha tényleg sikerült volna a megújítás, Szendy Szilvi a megszokott operettcsirke, kicsike, csipogós és röpködős, Szabó Dávid azonban egyáltalán nem klasszikus táncoskomikus, dörzsöltebb karakter, kicsit sem nyafog, viszont végigcsinál mindent, amit a karaktere harminc-ötven évvel ezelőtt is igényelt volna, énekel, ugrabugrál, szervezi az eseményeket.

Ha van tovább a műfajban, akkor ez lehet az egyik lehetséges irány.

Az is lehet, hogy nem kell tovább, mert a hagyományos vagy későhagyományos ötvenes évekbeli formák is működnek még, van okos mama, Lehoczky Zsuzsa élteti, és mintha még erőfeszítésébe sem kerülne, bejön, és nyíltszíni a taps, mond egy poént, ami nem poén, de úgy mondja, hogy mindenki hálás érte – ez az operett. Miért is kellett ezt a történetet átdolgozni, dalszövegeket átírni?

Verebes István talán tudja, ő a felelős, ahogy a rendezésért is. Amit látunk, az ritka ronda, kék és piros ajtók, belógó függönyök, meg a műanyagalapú festékkel bevont, foltos felületek, mintha a zalabivalyosi élményfürdő és kaszinó exkluzív tereit álmodták volna színpadra, de erről leginkább Mira János díszlettervező tehet.

Ebben a térben is lehet énekelni, meg sztárvendéget fogadni, jelen esetben Stohl Andrást, aki lassan két éve játssza ugyanazt a sorsverte karaktert, de most elég rosszul énekelt hozzá.

A sajtótájékoztatón talányosan feltett kérdésre, amely szerint a néző jogosan vár egy cirkuszban játszódó történetben lélegzetelállító mutatványokat, de hogy ez megvalósul-e, az majd a premieren kiderül, az a helyes válasz, hogy nem, nem valósul meg.

Vagy ha igen, akkor pont átaludtam.

Budapesti Operettszínház

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.