Az alapkonfliktus már az első felvonásban sem egészen világos, a harmadikra pedig tökéletesen szertefoszlik, és nem hiszem, hogy bárki is torkában dobogó szívvel kérdezné magától, hogy vajon eljön-e a szép nő a randevúra, amikor már csak pár perc van a határidő lejártáig.
Ötletes megoldásként a határidő lejárta előtt inkább elmegy a férfi, hogy mégis valami történjen. Aztán visszatér, hogy mégis valami történjen.
Na és?
A lényeg tényleg a lényeg, hogy megkapjuk az operettkonfliktusok emlékeztetőjét: két egymásnak teremtett ember, akik ezt a csodálatos véletlent egy kicsit kerülgetik, de aztán beadják derekukat a sorsuknak.
Jelen esetben ez Fischl Mónika, mai szemmel nézve egy kicsit túl jó húsban lévő primadonna, meg Homonnay Zsolt, a keserves-bánatos magasságokkal éneklő bonviván, de mindketten modern jelenségek, és a sikerből ítélve ennél többet most nem igényel a néző a sokat látott műfaj továbbélése érdekében.
A hagyományos másik párt Szendy Szilvi és Szabó Dávid játszotta a bemutatón, és náluk mintha tényleg sikerült volna a megújítás, Szendy Szilvi a megszokott operettcsirke, kicsike, csipogós és röpködős, Szabó Dávid azonban egyáltalán nem klasszikus táncoskomikus, dörzsöltebb karakter, kicsit sem nyafog, viszont végigcsinál mindent, amit a karaktere harminc-ötven évvel ezelőtt is igényelt volna, énekel, ugrabugrál, szervezi az eseményeket.
Ha van tovább a műfajban, akkor ez lehet az egyik lehetséges irány.
Az is lehet, hogy nem kell tovább, mert a hagyományos vagy későhagyományos ötvenes évekbeli formák is működnek még, van okos mama, Lehoczky Zsuzsa élteti, és mintha még erőfeszítésébe sem kerülne, bejön, és nyíltszíni a taps, mond egy poént, ami nem poén, de úgy mondja, hogy mindenki hálás érte – ez az operett. Miért is kellett ezt a történetet átdolgozni, dalszövegeket átírni?
Verebes István talán tudja, ő a felelős, ahogy a rendezésért is. Amit látunk, az ritka ronda, kék és piros ajtók, belógó függönyök, meg a műanyagalapú festékkel bevont, foltos felületek, mintha a zalabivalyosi élményfürdő és kaszinó exkluzív tereit álmodták volna színpadra, de erről leginkább Mira János díszlettervező tehet.
Ebben a térben is lehet énekelni, meg sztárvendéget fogadni, jelen esetben Stohl Andrást, aki lassan két éve játssza ugyanazt a sorsverte karaktert, de most elég rosszul énekelt hozzá.
A sajtótájékoztatón talányosan feltett kérdésre, amely szerint a néző jogosan vár egy cirkuszban játszódó történetben lélegzetelállító mutatványokat, de hogy ez megvalósul-e, az majd a premieren kiderül, az a helyes válasz, hogy nem, nem valósul meg.
Vagy ha igen, akkor pont átaludtam.
Budapesti Operettszínház
