Vágvölgyi B. András legújabb – immár kilencedik – könyve válogatott cikkgyűjtemény a szerző 2005–2015 között született írásaiból, amelyekről onnét tudom, hogy nagyon jók (azaz kivételesek és eredetiek), mert halálosan irigylem őket.
Azt hiszem, az irigységfaktor a minőség legpontosabb mértékegysége az újságírói szakmában is, s ebből a szempontból nálam VBA vezető helyen áll olyan hírlapírók társaságában, mint Megyesi Gusztáv, Kovács Zoltán, Szív Ernő, Váncsa István, Jászberényi Sándor, s még folytathatnám a nem túl hosszú sort a húsz-huszonöt évvel ezelőtti Magyar Narancs régi gárdájának egyes tagjaival. A Narancs – amelynek akkoriban VBA volt a főszerkesztője – alapjaiban változtatta meg a magyar sajtó nyelvét, s máig jól emlékszem rá, hogy az a pimaszul okosan szókimondó újság milyen meghökkenést keltett a magyar lapályon: mintha a bolond istenek az égből dobták volna le a földre, mint a filmbéli busmanok közé azt a bizonyos kólásüveget.
Ez a negyedszázada megismert szellemes, csúfondáros, stílusos nyegleséggel szóló hang jellemzi a most kötetbe foglalt írásokat is,
azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Vágvölgyi időközben bejárta az egész világot Mexikótól Dél-Afrikán át Japánig, s olyanokkal találkozott, mint Hunter S. Thompson gonzokirály, Dusan Makavejev rendező, Peter Fonda színész vagy Wakamatsu Koji „filmterrorista". Igaz, utóbbi kilétéről fogalmam sem volt, míg VBA írását el nem olvastam róla, s ez nagyon is jellemző.
A „vizuálkolléga" amúgy nem az egyetlen emlékezetes kifejezése, a vaskos kötet szinte minden oldalára jut egy-egy VBA-szószülemény. Ilyen a „techno-dandy attitűd", az „egzisztenciálszösszenet", vagy a hazánkban éppen uralkodó kormányideológia jellemzésére alkotott gyönyörűség: „mentálhigiéne-hibás, másodlagos frissességű eszmepiramis" – amelyet (ha jól látom, mi zajlik körülöttünk) éppen a rendszer rabszolgáinak tekintett közmunkásokkal hordatnak össze. 
