Emlékszem még az első megdöbbenésre, amikor valaki azt mondta, hogy megy a csehszlovák filmklubba, ahol éppen Vera Chytilová filmjét fogják vetíteni. Hová és kiét?
Nem tudod, kedves barátom, hogy nem azért megyünk moziba, hogy még a sajátunkénál is nagyobb nyomorúságot lássunk, hanem épp ellenkezőleg? Kiszakadni, följebb lépni, bőrdzsekiben motorozni, virágos mezőn andalogni, a világ legszebb nőivel smárolni. Nekem ne mondja senki, hogy a világ legszebb női csehszlovákok.
Milyen csodálatos is volna most mindezt úgy folytatni, hogy változtak az idők, de hát tessék ránézni a mozik és televíziók műsorára. Menzel az egyedüli, aki áttörte a bizalmatlanságunk és nagy tudásunk kerítését, de hát az ő bájának nehéz lett volna ellenállni. Chytilová megmaradt a félhomályban, cseh új hullám, nyilván ő is olyan, mint a másik, de mégsem az.
Tényleg nem az. Még most, az életmű lezárultával is az ember kénytelen arra gondolni, mennyire meg lehettek rémülve a forgatott anyagot látván a stúdióban. Hogy lesz ebből film? Hogy lesz ebből történet? Hogy lesz ebből bármi?
