A harmincéves gimnáziumi érettségi találkozónkat egyébként, valójában a nagy, városi nyomda alatt, egy jó hírű belvárosi étteremben tartottuk. Aki tehette, elhozatta magát valamelyik gyerekkel, rokonnal, jó baráttal, hogy zavartalanul tudjon eleget inni, csak néhány antialkoholista vagy beteg ember jött a saját autójával, de végül közülük is jó néhányan taxival mentek haza. Szabó Marinkó azonban nem aprózta el: egy akkora Chevrolet Impalával érkezett, 1969-es évjárat, amivel be sem lehetett fordulni az étteremhez. Leállította az út szélére, vitathatatlan lett a dugóveszély. Még a rendőrök is megálltak, hogy gyönyörködhessenek abban a hatalmas és gyönyörű gépben. Rémületes hosszúság, felfoghatatlan szélesség, nyolcezres a motor, vagy ki tudja, mekkora, van benne mindösszesen talán három sebesség, a fosszilisenergia-források mennyiségének fenntarthatatlan voltával pedig a kutya sem törődik.
A mesebeli autót a magyar kommunista felső vezetés második rétege rendelte meg magának Amerikából, nagyjából akkor, amikor mi a helyi gimnáziumba jártunk. Jó autót szerettek volna a magyarok, de nem akarták túlságosan rázni a rongyot: egy nagy limuzint kívántak, négy ajtó, légkondicionálásra semmi szükség, az ablakokat meg majd feltekeri a munkáskezével maga a magas utas. Az Impala remek autó volt, látványos és szembeötlő, egyáltalán nem tűnt megtámadhatónak, és hát végül is nem volt Volga vagy valami egyéb orosz förmedvény: jócskán cirógathatta az ellenállás gőgje a kripto-népi komcsi szíveket. A gyártás már réges-rég leállt, de a barátságos amerikaiak örömmel indították újra a detroiti gyártósort a magyaroknak. Se légkondi, se automata ablakemelő? Felőlem aztán mehet, gyártsuk le nekik! Reklámnak tekintették az egészet, röhögtek a megrendelőkön hangosan: abban az évben már Ronald Reagan volt az elnökük.
Amikor aztán a magyarországi szocializmus meglepő sebességgel összeomlott, az 1969-es évjáratú Chevrolet Impalát valamelyik súlyosabb KISZ-vezető azonnal kiprivatizálta magának, és szép pénzért gyorsan túladott rajta. De a rendszerváltás utáni daliás időkben mégiscsak soknak bizonyult a száz kilométerenként elérhető harmincliteres benzinfogyasztás, meg hát sok volt az az autó, mindenkinek sok, hat másikat fenn lehetett tartani annyi pénzből: lekerült a gép a fővárosból vidékre, aztán a vidék vidékére, és végül egy tanyára, ahol aztán a széteső istállóban éveken át rothadozott magában az átlőhetetlen és rozsdamentes, észak-amerikai kék acél. Aztán a tanyát eladták az örökösök – kisfideszesek vették meg vagy más senkiháziak, a Jobbik peremvidékéről erényes euroszkeptikusok –, az autó pedig kikerült a piacra, olívazöld a test, fekete a tető, majdnem nulla a kilométer, mit akarhatsz még, de tényleg, az árát meg ne sokalljad, használja az európai villanyautókat a törpe növésű és ceruzaelemekre járó, romániai faggyas medve.
