galéria megtekintése

Chevrolet Impala

0 komment

Szilasi László

A harmincéves gimnáziumi érettségi találkozónkat egyébként, valójában a nagy, városi nyomda alatt, egy jó hírű belvárosi étteremben tartottuk. Aki tehette, elhozatta magát valamelyik gyerekkel, rokonnal, jó baráttal, hogy zavartalanul tudjon eleget inni, csak néhány antialkoholista vagy beteg ember jött a saját autójával, de végül közülük is jó néhányan taxival mentek haza. Szabó Marinkó azonban nem aprózta el: egy akkora Chevrolet Impalával érkezett, 1969-es évjárat, amivel be sem lehetett fordulni az étteremhez. Leállította az út szélére, vitathatatlan lett a dugóveszély. Még a rendőrök is megálltak, hogy gyönyörködhessenek abban a hatalmas és gyönyörű gépben. Rémületes hosszúság, felfoghatatlan szélesség, nyolcezres a motor, vagy ki tudja, mekkora, van benne mindösszesen talán három sebesség, a fosszilisenergia-források mennyiségének fenntarthatatlan voltával pedig a kutya sem törődik.

A mesebeli autót a magyar kommunista felső vezetés második rétege rendelte meg magának Amerikából, nagyjából akkor, amikor mi a helyi gimnáziumba jártunk. Jó autót szerettek volna a magyarok, de nem akarták túlságosan rázni a rongyot: egy nagy limuzint kívántak, négy ajtó, légkondicionálásra semmi szükség, az ablakokat meg majd feltekeri a munkáskezével maga a magas utas. Az Impala remek autó volt, látványos és szembeötlő, egyáltalán nem tűnt megtámadhatónak, és hát végül is nem volt Volga vagy valami egyéb orosz förmedvény: jócskán cirógathatta az ellenállás gőgje a kripto-népi komcsi szíveket. A gyártás már réges-rég leállt, de a barátságos amerikaiak örömmel indították újra a detroiti gyártósort a magyaroknak. Se légkondi, se automata ablakemelő? Felőlem aztán mehet, gyártsuk le nekik! Reklámnak tekintették az egészet, röhögtek a megrendelőkön hangosan: abban az évben már Ronald Reagan volt az elnökük.

Amikor aztán a magyarországi szocializmus meglepő sebességgel összeomlott, az 1969-es évjáratú Chevrolet Impalát valamelyik súlyosabb KISZ-vezető azonnal kiprivatizálta magának, és szép pénzért gyorsan túladott rajta. De a rendszerváltás utáni daliás időkben mégiscsak soknak bizonyult a száz kilométerenként elérhető harmincliteres benzinfogyasztás, meg hát sok volt az az autó, mindenkinek sok, hat másikat fenn lehetett tartani annyi pénzből: lekerült a gép a fővárosból vidékre, aztán a vidék vidékére, és végül egy tanyára, ahol aztán a széteső istállóban éveken át rothadozott magában az átlőhetetlen és rozsdamentes, észak-amerikai kék acél. Aztán a tanyát eladták az örökösök – kisfideszesek vették meg vagy más senkiháziak, a Jobbik peremvidékéről erényes euroszkeptikusok –, az autó pedig kikerült a piacra, olívazöld a test, fekete a tető, majdnem nulla a kilométer, mit akarhatsz még, de tényleg, az árát meg ne sokalljad, használja az európai villanyautókat a törpe növésű és ceruzaelemekre járó, romániai faggyas medve.

 

Mindezt maga Szabó Marinkó mondta el, aki közben úgy állt a pultnál, és úgy döntötte magába sorban a feles Southern Comfortokat (ő úgy mondta: SoCo), mintha nem is nő lett volna, hanem férfi, egy kövér, de erős louisianai férfi, aranyszínű fürdőgatyában, bajuszosan, telitalpú, fekete bőrpapucsban: masírozott a nem létező békési homok közepén a még nagyobb kényelmek felé. Marinkót nem érdekelte az alkoholfogyasztás. Szerette a Southern Comfortot, részéről ennyi volt az egész. Ezen felül pedig azt mondta, hogy amikor a rendőrök megállítják, mindig bocsánatot kérnek tőle, majd engedélyt a jármű magáncélú megtekintésére: megérte a pénzemet, annyit mondhatok.

Délután tettek egy kirándulást. Marinkó már nem él a szüleivel, a férjétől is elvált, de néha egyesíti a régi családmaradványait, ilyen volt ez a rövid délután is. Az öregeket beültette hátra, a nagylányát maga mellé vette, suhantak akadálytalanul a vidéki nagyvárosban meg a környező, sima utakon. Hidak és aluljárók, állatkert és romos kastély, drága feketekávé és egy szelet dobostorta, mert az apja azt szereti. Állt a város. Bámultak a népek. Ellophatatlan az autó, annyira csodálatos. És a szüleim, azok a drága, szent és nagyon szegény emberek, végre azt érezhették, hogy megbecsüli őket ez a világ, már ez az itteni világ is megbecsüli, ad némi előleget a túlvilág ki sem érdemelt jutalmából, megelőlegezi az ő bizton eljövendő földöntúli örömeiket ez az 1969-es Chevrolet Impala. Nagyot és könnyeset kortyolt az édes, gyönge italából. És a gyerek is örült, ezt tette még hozzá, neki legalábbis azt mondta a lány.

Különös figura lépett be az ajtón, éjfél felé járt, nem csodálkoztunk. Olyan volt az alak, mintha Szabó Marinkó bejáratott autószerelője lett volna, általános iskolai barátja vagy akár a férje, akiről sokat mesélt, és akitől már hosszú évek óta elvált. Bizonytalanul mozgott a férfi az étterem előterében, óvatosan érdeklődött a feszülős, ünnepi zakójában a vendégeknél, aztán lassan elindult felénk. Közeledett a pulthoz, elővigyázatosan lépegetett, kerülni kívánta a feltűnést, pedig már az esetlen kiöltözésével is jó alaposan felhívta magára a figyelmet. Köszönt, csendben átvágott közöttünk. Eljutott Szabó Marinkóhoz, mögötte állt. Valamivel alacsonyabb volt a nőnél, könnyebb és gyengébb. Hangosan ráköszönt. Aztán még hangosabban.

Egészen halkan. Marinkó nem reagált. A férfi nem merte megérinteni. Némán álltak. Körülöttük ivás, üres fecsegés, szeretet is.
Szabó Marinkó apránként kiürítette a poharát. Letette a pultra. Lassan megfordult. Belenézett az idegen zavaros, sárgászöld szemébe.

A kölcsönzési idő lejárt. Hoztam a számlát. Kérem a kulcsot és a papírokat, mondta neki a férfi. Nagyon halkan beszélt. Talán csak én hallottam.

A nő ránézett a férfira. Egy ideig gondolkodott, vagy talán csak be volt ekkor már rúgva nagyon. Hajtsa le a napellenzőt, mondta neki. Ott van minden: pénz, papír, kulcs. Hajtsa le, kipotyog. Ahogy szoktuk. Tiszta Amerika. Hangosan beszélt, túlságosan hangosan, de próbált nevetni közben. A férfi rezzenéstelen arccal végighallgatta, aztán szó nélkül elindult a hirtelen feljavult zakójában az ajtó felé. Nagyobbnak, nehezebbnek, erősebbnek tűnt, mint amikor megérkezett.

Odakint megszólaltak a harangok. A pincérek rakodni kezdtek. Lassan indulhattunk tovább.

Szabó Marinkó odafordult hozzám. Talán ő is úgy gondolta, hogy én vagyok itt az egyetlen tanú. Nehezen szólalt meg.
Egy percet, egyetlen percet várhatott volna még.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető