A kétrészes Capa-est első felében Kékesi Attila dokumentumfilmjét látjuk a világhírű sajtófotósról, Robert Capáról, a második felében vers, zene és innen-onnan vett szövegek idézik fel kép, vagyis fotók nélkül a figuráját. És ez a jobb.
 |
| Fotó: Mitruczky Kinga |
Isten mentsen a heroizáló utókortól: ezt kívánom minden kortárs nagyságnak, kivált azoknak, akiknek nem jutott vagy nem fog jutni természetes halál, ágyban párnák közt. Ők vannak ugyanis a leginkább kitéve annak a veszélynek, hogy föltuszkolják őket egy jó magas talapzatra, aztán alulnézetből nekiállnak megszoborni a valaha töknormális embert, akinek az életébe – a végén vagy előbb – becsúszott egy gikszer.
Robert Capa is „töknormális” ember volt; na jó, a kissé nagyon léha és bohém fajtából, mindközönségesen: pia, nők, kártya, lóverseny. És a fotózás, amely egybeesett a sajtófotó felívelésével és fénykorával, vagy Capának köszönhetően, vagy nem, de hogy párhuzamosan haladtak fölfelé, az biztos. Kékesi Árpád dokumentumfilmjéből kiderülnek életének fontosabb állomásai, tüchtigen elő vannak sorolva a különb-különb háborúk, amelyek „a huszadik század legnagyobb haditudósító-fotósa” címet juttatták neki, de hogy valójában kicsoda-micsoda volt, az paradox módon nem annyira a közeli munkatársak-ismerősök szavaiból derül ki, hanem a Ludwig Capa-kiállításának kurátora, Páldi Lívia szakavatott és plasztikus mondataiból. A film amúgy vontatott és jónéhány sebből vérzik (például a megszólalókról csak a vége felé derül ki, hogy mi közük a hőshöz), de fölvillan benne néhány Capa-fotó, amely elárulja, hogy készítője hogyan gondolkodott a világról, amelyet, mint mondani szokás, lencsevégre kapott.
