galéria megtekintése

Búgnak a tárnák

0 komment

Térey János

Délután erdei úton indulok Borombovicshoz Balatonhenyére, a Fekete-hegy fennsíkjára. Az ő tervezett kertje a Káliban is különlegesnek számít. Ma vagyok itt először, már úgy értem, kapun belül. Egy egész kúria az övé. Saját tava is van. Kertje a kifinomultság netovábbja, évek óta építi ez az ötvenes évei elején járó fickó. Most lett kész.

Tizenkét különböző mészkő lapba vésve Hamvas Béla-idézetek sorjáznak a kocsibejáró két oldalán antikva betűkkel, ha jól gondolom, a Karneválból, olyasféle kör alakzatba rendezve, mint a Stonehenge.

Hoppá, De Sade márki-dombormű figyel az ajtaja mellett.

 

„Szóval te ide szoktál visszavonulni."

„Tudod, bizonyos kerteket visszavonulónak neveznek, holott valójában támadó jellegűek."

„Hm?"

„Minden virágágyásommal, minden szobrocskámmal az igénytelenségre és a fantáziátlanságra ­támadok."

„Ejha."

Borombovics valamilyen koncepcióról duruzsol.

„Azelőtt itt birkalegelők voltak. Dióhéjban úgy tudnám mondani: a letűnt aranykor harmóniáját, az árkádiai hagyományt szerettem volna ötvözni a francia forradalom erkölcsi alapon nyugvó eszméivel..."

„Ismerjük azokat a szigorú erkölcsöket" – pimaszkodom. Kölyökkoromban statisztáltam a Danton halálában.

Borombovics nem hagyja kizökkenteni magát.

„Nézd csak. A harmóniát a terrorral, a hősi erényeket a destruktív hatalommal összefonódva ábrázoltam."

„Mi ez a téglafal a kútnál?"

„Emlékmű a szentbékkállai csatának."

„Volt ott valaha csata?"

„Nem tudok róla."

„És ezt a te csatádat mégis kicsodák vívták volna kikkel?"

„A jakobinusok Ferenc császárral. Van egy síremlékem is Martinovics tábornoknak."

Ez kész. Nem feszegetem tovább.

Borombovics kertjében akad minden, ami be­lefér: szentély és grotta, liget, patak vízeséssel és híddal, tó szigettel, álsíremlékek, szobrok és feliratok, lakk és fakk, semmi sem hiányzik. Sőt itt rozsdállik egy roncstank a második világháborúból; de mindez egy alig pár hektárnyi területen zsúfolódik össze.

„Mondd, és ez a tank?"

„Az Árkádiában is jelen lévő Halál."

„Vadvirágokkal befuttatva?"

„A veszélyes komolysághoz a kellemeset társítom, a dobokat fuvolákkal egészítem ki."

„Nagyon szofisztikált."

Az előkert és az annak tengelyében kialakított süllyesztett kert kőfaragványai, a járólapként földbe ágyazott, részben olvashatatlanná koszolódott mottók, napórák és reliefek Géza szerint a hegyi és a ­tavi költészet hagyományát idézik. Padok és napórák is hordoznak további feliratokat, s a fák ágaira függesztett, törzsekre szögelt rézlapocskák szintén. Egy Adyt azonosítok: Gonosz tárnáktól általverten.

Az erdő felé zsombékos, ligetes táj húzódik patakkal, kaptárakkal a hegyoldalban. Zárt, intim hangulatú ligeteken haladunk át, mielőtt a tó vízfelületén tükröződő égbolt és a távolabb elnyúló kopár vonulat képében a végtelenre nyitott tájjal, a zabolátlan természettel találnánk szemben magunkat. A kert többi részletéhez viszonyítva nem kicsi ez a tó.

„Mesterséges víz, maestro?"

„Dehogy, eredetileg sós mocsár. Lecsapolták volna, de én még mélyebb medret ásattam neki. Nekem ne mondja senki, hogy ez csak amolyan festői táj. Tenni is kell hozzá, hogy elsajátíthassad."

Áll továbbá a tavacska melletti ligetben egy vízre néző szentély. Géza szívós munkával galériából templommá minősíttette át, hogy ne kelljen adóznia utána. A kerti szerszámoskamrából áthozott ártatlan, hétköznapi tárgyak, az öntözőkanna, a sarló, a kasza, a fejsze és a virágváza ereklyeként oltárra állítva, feliratokkal ellátva forradalmi emblémává lényegül át, magyarázza komótosan. De van itt más is. Egyértelmű jel a tanyaház szemöldökpárkányába vésve. A maestro kezd sejtelmesen viselkedni. A kőművesderékszög szárai fölé helyezett körző meg a sugárzó háromszög... Kilépve látom csak, gyakran szerepel a kert zöld szövetében a G betű is piros tulipánokból ültetve, sőt bokorból formára nyírva.

„A G ugye annyi, mint Géza?"

„Dehogyis. A nagy Geométert jelenti, a világegyetem építőjét", dülleszt Géza.

Ó, mert te aztán kurva nagy katedrálisépítő vagy..., gondolom. Legalábbis mester fokozatú! Megint egy szögmérő és persze vonalzó és mérőón a pilléreken. Sőt a tetődísz egy földgömbre támaszkodó szfinx bronzból! Ugye, csak képzelem csillagképekkel teleszórva az éggömböt, amelyet négy éber bagoly tart?

„Géza bácsi, hát nem aprózod el. De ilyen leplezetlenül? Én úgy tudom, hogy a szabadkőművesek nem mutogatják nyakra-főre a szimbólumaikat."

„Álljál már le. Dehogynem, pont azt mutogatják, ezek mennyire »titkos« jelek. Amúgy meg magánterület, mit akarsz? Aki belép, az csak hadd lássa. Tízéves koromig nem is jártam erre, nem jutottam tovább Révfülöpnél. Aztán mindarra esküdtem, ami tűzhányó, s a koronaékkő számomra a Fekete-hegy lett."

„Mert?"

„Mert ez olyan személyes. A legnagyobb az összes közt. És mégse feltűnő. Lapos. Itt jut eszembe minden épkézláb ötlet. Az idegen, aki először látja ezt a tájat, elalél, görcsbe merevedik a gyönyörtől, és több évszázados összhangról hadovál természet és ember között, hűha. Aki pedig itt él, az nem a csodát látja, hanem csak egyszerűen a funkciót. Én viszont bele
is gondolok."

„És mondd, Géza, nem nyomasztó, hogy itt található a legtöbb kollégád egy négyzetkilométeren ­belül?"

„Megszoktam. Pont a régi filmesek voltak azok, akik megtartották a falusi házak eredeti funkcióját. A füstöskonyhát, a tisztaszobát, a hajópadlót, az alacsony ajtókat. Kevés. Én ennél jóval többet akartam. Ők alig modernizálták a házakat. Figyeld a helybelieket, akik viszont kispolgáriasulni vágynak, előbújnának végre a szülők nedves falú házaiból. És akkor a szellem igényeiről még nem is szóltam."

„Milyen virág ez a bíborszínű?" – kérdem Gézát.

„Agárkosbor."

„Agrárkosbor?"

„Nem, AGÁRkosbor."

„Aha."

Sokkal bonyolultabb ember, mint amilyennek
a filmjei sejtetik. Futóbolondgyanús. Nem tudom, hogy jó-e ez nekem.

„Jól nézel ki, de kimerültnek látszol – mondja ­Borombovics. – Nem kéne orvoshoz menned?"

„Dehogynem."

Az első évad végéig a sorozat világában a tervek szerint száz nap telik el, eddig ebből leforgattunk harmincat. Egyedül arra nem gondolt senki, hogy ez engem ennyire meg fog viselni.

„Hány éves is vagy, Alexkém?"

„Huszonöt múltam."

„Az semmi. Gondolj Gróf Pistára, az igazgatódra! Hogy az milyen egy strapabíró ember."

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető