galéria megtekintése

Brekegő politika

11 komment

Markó Béla

Most, hogy erre a csúnya, brekegő szóra, a Brexitre a britek többsége igennel szavazott, egész Európa próbálja kitalálni a jövőt. Mintha Csokonai Vitéz Mihály ­Békaegérharcának kezdőjelenetét látnánk, ahogy az egérkirály Pszikharpaksz és a békakirály Fizignátus nyájas barátkozása az egerek és békák közti háborúba torkollik.

Még nem tartunk ott persze, és remélem, nem is fogunk.

Ám mindenképpen van valami groteszk, sőt, tragikomikus abban, ahogy Európa vezetői, mivel lassan fogalmuk sincs arról, mire való az elődeik által elképzelt Európai Unió, próbálják a népakaratra visszahárítani a felelősséget.

Azt a felelősséget, amelyet ugyanaz a nép már rájuk bízott egyszer, amikor megválasztotta őket. Legfeljebb eddig azt hittük, csak mifelénk ilyenek ma a politikusok, most meg kiderült, David Cameronék sem jobbak. Mit tehetnénk, latolgatjuk az esélyeket. Igaz, ezekben a napokban, érthető okokból, talán nagyobb szenvedéllyel tippeltünk a labdarúgó Európa-bajnokság továbbjutóira, mint az Európai Unió kiesőire.

De nekünk, erdélyieknek úgyis megadatott, hogy ugyanaz jusson az eszünkbe bármiről. Nem csupán a brekegő Brexit, hanem a televízió elsötétülő képernyője is ugyanazt a kérdést hívja elő belőlünk: beléptünk, de hova? Huszonvalahány éven át legfőbb álmunk volt megszabadulni végre ­kisebbségi mivoltunktól, és egyenjogú európaiakká lenni. Nem tagadom, a Ceausescu-diktatúra, a szögesdrótok közé zárt ország szörnyű klausztrofóbiája tört rám ismét egy ­pillanatra, amikor meg akartam nézni a magyar–­izlandi mérkőzést, és

 
az M1-re kattintva ennyi volt a képernyőn: „Szerzői jogi korlátozás miatt jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható."

Nem is tudtuk megnézni a meccset, rádión hallgattuk végig. Voltak természetesen szerencsésebbek, akik más kábelhálózatról veszik a műsorokat, és nem mindegyik kódolta Erdélyben az Eb magyarországi közvetítéseit. A lenyűgöző magyar–portugált aztán már mi is láthattuk az ­M4-en. De azelőtt szívesen beültettem volna a kilencven percen át egyetlen mondatot sugárzó képernyő elé azokat, akiket irritál az uniópártiak által kitalált „több Európát" szlogen, és arról papolnak, hogy „kevesebb Európa" több lenne.

Nem, a „kevesebb Európa", tisztelt focirajongó magyar politikusok, így nézne ki minden szempontból: „...jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható".

Ki lehet találni egy másik brekegős vagy inkább cincogós szót, már olvastam is itt-ott, hogy: Hunxit, de hadd meséljem el, hogy ez milyen. Nemcsak nekem jutottak eszembe nyilván az 1989 előtti állapotok, hanem többeknek is Erdélyben, de én is felidézem, hiszen ismétlés a tudás anyja.

A nyolcvanas években Romániában már csak napi kétórányi műsor volt a televízióban, és annak is a pártfőtitkár töltötte ki egy részét, másik részében rajzfilmeken nevethettünk, sok-sok Tom és Jerryt mutattak, néha pedig egy minden illetlenségtől megtisztított, majdnem felére vágott nyugati játékfilmet is. Érthető, hogy ki-ki próbált valahogy valamilyen külföldi látnivalóhoz hozzájutni.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen például házi készítésű antennákkal Kisinyovot, vagyis szovjet tévét lehetett fogni, futballmeccset is olykor. Tessék elképzelni, micsoda öröm volt, amikor az antenna felállítása után bejött a világ a szobába. Szovjet világ, de az is valami. Ebből, azt hiszem, bárki megsejtheti, milyen Romániában éltünk, és miért vágytunk – vágyunk még ma is – egy tényleg határok nélküli Európára, és miért kívánjuk az önmagukba zárkózó nemzetállamok végét.

Egyébként az ország déli részén, Bukarestben a bolgár tele­víziót lehetett ugyancsak barkácsolt antennákkal nézni, hát az aztán maga volt a mennyország!

Fogadott városomban, Marosvásárhelyen is suttogták, hogy egyesek nézik a magyar televíziót, de ez soha nem bizonyosodott be. A közelben, Náznánfalván, a hegyen állítólag lehetett fogni szintén a bolgárokat, Euró­pa-bajnokságok és világbajnokságok idején sokan kimentek oda, kivitték az autó akkumulátorára kapcsolható kisméretű televíziót, meresztették a szemüket, bámulták a bolhás semmit, néha azért egy-egy elfutó árnyékot is, bekapcsolták a Kossuth ­rádiót, azon legalább volt hang, itták a sört, és jól érezték magukat. Együtt voltak. A közös hiány végül is szolidaritást teremt. Közös sóvárgást, közös illúziót, közös haragot. A földrajzi különbségek mellesleg kulturális különbségekké konvertálódtak akkoriban. Kolozsváron például könnyebb volt, ott az Állomás negyedi, emeleti tömbházlakásokban viszonylag jól bejöttek a magyarországi tévéadások. Az igazi futballrajongók még nyugatabbra mentek Marosvásárhelyről, Bánffyhunyad környékére, mert ott nemcsak a náznánfalvi szolidaritást lehetett megtapasztalni, hanem tényleg látni is lehetett a mérkőzéseket. Az én családomnak a nagyváradi vakációzás volt a szabadság alfája és ómegája: ott ültünk bent a lakásban délutántól késő estig, faltuk a magyar szót és képet, szinte teljesen mindegy volt, hogy mit.

Voltak ezek szerint repedései a rendszernek, ki lehetett leskelődni néhol. De ennyi.

A nyolcvanas évek végén aztán már érezni lehetett, hogy ernyed a vasmarok. Begyűlt valakihez egy-egy társaság, videolejátszón végignéztek egy erotikus filmet vagy valamilyen más bóvlit, egyfajta lázadás volt ez is. A lakónegyedi szocreál tömbházakban összeálltak a lakók, parabolaantennát szereltek a tetőre, valaki feketén beszerezte külföldről a szükséges műholdvevő szerkentyűt, az úgynevezett dekódert, és minden lakásba bevezették a kábelt. Így történt a mi tömbházunkban is. Viszont a csatornaváltó is nagy pénzbe került – meg aztán a szekuritáté valószínűleg mégis rajta tartotta ezen az egészen a kezét –, és csak egyetlenegy volt belőle, a hatóság bizalmát élvező lépcsőházfelelősnél, mindannyian azt néztük, amit ő. Ha váltott, nálunk is változott a műsor. Gyermekkoromban pionír-(gyengébbek kedvéért: úttörő-) táborban voltam a Fekete-tengeren, és hogy el ne égjünk, parancsszóra napoztunk. Kifeküdtünk mind a homokra, és a tornatanár vezényelt: most hátra, most hasra, most jobbra, most balra!

Erről a tömbháztévézésről máig ez a gyermekkori emlék jut eszembe. Néztünk mindenféle gügyeséget, hiszen a szabadság világából jött az egész, valamelyik nyugati adóról, sokszor a nyelvet sem értettük. De megint szolidárisak voltunk, végeérhetetlen lépcsőházgyűléseket tartottunk, gyakran sörö­zéssel végződtek ezek is. A gyűlések arról szóltak, ki milyen műsorokat szeretne látni, és Bizalmi bácsi – a nevét tényleg elfelejtettem – miképpen egyeztesse össze ezeket az óhajokat.

Egy alkalommal megkockáztattam én is egy javaslatot, ez már talán '89 őszén volt, hogy nem lehetne-e néha hírműsorokat is bekapcsolni. Döbbent csend támadt, Bizalmi bácsi is belesápadt, de talált gyorsan valami magyarázatot, vagy az is lehet, egyszerűen másra terelte a szót.

Aztán összeomlott a testi-lelki terror. Lettek tévéműsorok. Egész nap sugárzott már a román közszolgálati, majd megalakultak a kereskedelmi csatornák, próbáltuk mi is az újraindult közszolgálati magyar televízió­zást bővíteni, sikerült is valamennyire Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron. És létrejött Budapesten a Duna TV, egyre könnyebben lehetett fogni Erdélyben ezt is, más magyarországi csatornákat is. Érezhettük, hogy végre legalább az éterben nincsen határ. Ma Székelyföldön egy-egy panzióban vagy szállodában ha az ember bekapcsolja a televíziót, az első tíz-húsz csatorna már eleve magyar, csak utánuk következik néhány román.

Látszólag minden rendben van. És mégsem. Példának okáért az Eb-mérkőzések romániai közvetítésének jogát a német tulajdonú Telekom Románia vásárolta meg, amely jól felfogott üzleti érdekből próbálta megakadályozni, hogy pillanatnyi vagy távlati hasznát a magyarországi televíziós csatornák csorbíthassák. Csakhogy ebből számomra az derül ki, hogy az üzleti logika felülírja az európai vezetők retorikáját, sőt azokat az euró­pai uniós szerződéseket is, amelyek nem tagadják ugyan az egységes Európa – az egykori Szén- és Acélközösség – gazdasági előnyeit, de folyton azt hangsúlyozzák, hogy a közös Európa alapjait a közös kultúra és hagyomány képezi, azok az emberi jogi elvek és demokratikus eszmények, amelyek ennek a földrésznek minden nemzetére, minden etnikumára, minden helyi vagy regionális közösségére érvényesek.

Nyilvánvalóan mi, kisebbségbe szorult magyarok is ilyen ­Európát szeretnénk, ilyen Európából van „többre", és nem „kevesebbre" szükségünk: több toleranciára, a nyelvi, nemzeti, kulturális, vallási identitások tiszteletére. Egyelőre azt kell látnunk, sértetlenül élnek tovább az államhatárok, hiszen mit sem számít, hogy technikai­lag nincsen akadálya megnéznünk, ráadásul magyarul, a nekünk éppen fontos futballmérkőzést.

Mert ilyenkor derül ki, hogy még ma sem a nyelvek, etnikumok, régiók puzzle-ja az Európai Unió, hanem a nemzetállamok piaci szempontok szerint működő mozaikja. „Sok" Európa a dokumentumokban, „kevés" a gyakorlatban.

Ezen természetesen változtatni kell, ­ebben valószínűleg mindannyian egyetértünk, csak az a kérdés, mit értünk a változáson. Sötét jóslatok hangzanak el arról, hogy a Brexit elindíthat egy kilépéshullámot. Nem hiszem ezt, de ha megtörténne, gondoljunk bele: magyar meccset néznek majd a magyarországi magyarok, román meccset az erdélyi magyarok. És ez még mindig a legkisebb probléma abból a szellemi nyomorúságból, ami ily módon ránk szakadhat.

A legelkeserítőbb az egészben természetesen az, hogy a demagóg David Cameron bebizonyította, a nyugati politikusoknak sincsen több eszük, mint a mieinknek.

Hacsak... Hacsak nem arról van szó, amire rémálmaimban gondolok, hogy mi bementünk az egyik ajtón az unióba, és ők ezért mentek ki a másik ajtón.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.