A mester utóéletéből ugyanis jó háromszáz év volt pótolandó. Hogy miért mellőzte-feledte nemcsak a rákövetkező cinquecento, hanem a többi újabb és újabb évszázad is, arra nem keres magyarázatot a falnak fordított képekről, lecserélt Botticelli-oltárokról részletesen beszámoló katalógus. Azt viszont, hogy mikor, hogyan fedezték fel a britek önmaguknak és a világnak az életművet, látványosan, pompásan bemutatják.
A preraffaelita festők, írók azért fordultak a Raffaello előtti, általuk primitívnek nevezett piktúrapéldaképhez, mert megelégelték a realizmust, századuk szerintük lélektelen tárgyszerűségét. A lelket, az érzelmeket, nemritkán a vallási áhítatot keresték, és ezt az itáliai képtárak cinquecentót megelőző kínálatában találták meg.
|
| Sandro Botticelli: Bardi oltár, 1485 |
A későbbi utódokkal ellentétben nem másolnak, újraalkotnak. Az iparművészetben is főszereplő Walter Crane Vénuszának tartása ugyan az ismert-érzelmes kontraposztó, de a párás-szűrt módra festett akt úgy vetül a párás-szűrt tengerre, hogy nyoma sem maradt Sandro Botticelli gyöngédségen is átsugárzó reneszánsz elevenségének; a mellékalakok sem aktív-cselekvő figurák már, csupán fürdőző méla aktok.
Elvágyódás, érzelmesség, bizonytalanság. Ezt a Viktória-korra reagáló világérzést némiképp modulálta, hogy ne mondjam, férfiasította a preraffaeliták nőideálja. Ez a nőideál mindig kissé hiszte roid, Dante Gabriel Rossetti nappali álmán világfájdalmas, másik képén szemrehányóan réveteg, Ruskin Botticelli másolatán kimerült és apatikus; kötelező jellemző a reneszánsz példaképhez képest frivol, rúzsos ajak.
A megjelenés, a formálás, a perspektíva azonban reneszánszkövetőkhöz méltó, felkészült, szakmailag hibátlan. Éppen ez, a quattrocento valószerűségnek, meg az akkori századvég világfájdalmának a kettőssége, lényegében összebékíthetetlensége adja meg a britek lényegét, korbeli hitelét, s teszi őket a Botticelli-szemle főszereplőjévé.
Botticelli ugyanis kevésbé az. A mester bemutatása arra a rendezői taktikára épül, amelyet a Botticelli? fejezetcím kérdőjele takar. Kölcsönzött mű ide is bőven jutott, kivált Madonna- kompozíciók, de a kísérőszöveg és katalógus hangsúlyozza, hogy mily bizonytalan a Botticelli-képek azonosítása. Hogy tulajdonképpen két mű maradt ránk, amelyeken írással igazolja maga a mester a keze munkáját. A két nem kétséges, nem feltételezett, nem a Botticelli-műhely készítette mű, egy talányosan bonyolult Krisztus születése meg egy grafika ott is van a kiállításon.
Ahol egyébként a Botticelli Universal szekcióban ott az utókori folyamatosság. Amely Andy Warhol – nyomaton és Cindy Sherman – fotóparafrázison kívül olykor olyan, nem feltétlenül komplikált ötletekben nyilvánul meg, mint a Dolce & Gabbana cégé, akik néhány éve Vénusz születésével nyomott anyagba öltöztették ügyfeleiket, vagy az osztrák Valie Exporté, aki madonna karokba a Bambino helyére porszívót photoshopolt.
The Botticelli Renaissance. Gemäldegalerie, Berlin. Látható január 24-ig
