Ez eleve csapdahelyzet, mert aki kimegy, kimarad a folytatásból. Ezen az előtérbeli kihangosítással próbáltak segíteni, de azért az mégis más, mint a helyszínen megfigyelni ember- és honfitársaink viselkedését. Fontosabb azonban az, hogy ez a kérdés egy magyarországi magyar számára egészen mást jelent, mint egy szerbiai magyar számára. A szerbiai magyar, ha nem bírja tovább, jöhet Magyarországra. A magyarországi csak nem magyar lakta vidékre távozhat. Hiába próbálták az eredetileg szerbiai viszonyokra, múltra, jelenre szabott kérdéseket átvariálni, ezen az alapvető különbségen azok nem változtathattak.
Az interaktív játék elején Ókovács Szilveszter, a fesztivál zsűrijének egyik tagja, a Magyar Állami Operaház főigazgatója felállt és ezt kérdezte: Szerintetek erről szól a Bánk bán?, majd tiltakozásul elhagyta a nézőteret. Szigethy Gábor, színháztörténész válaszul az erkélyről szólt hozzá a közjátékhoz. Szilveszter, akkor kell kimenni, amikor véget ér a dilettantizmus – majd ő is távozott.
Egyébként azok, akik némi tétovázás után – és követve a nézőtéren helyet foglaló színészek példáját – végül is megindultak, talán csak a játék kedvéért tették, a maradók meg inkább kíváncsiságból maradtak. Később meg inkább az unalom vagy a felháborodás okán távoztak sokan, amit az is mutatott, hogy egy nézői beszólás után mentek ki nagyobb csapatok. Akik viszont maradtak, alighanem inkább azért tették, hogy kifejezhessék lelkesedésüket, ünnepelhessék a produkciót. A harmad- vagy félháznyi maradó igencsak kitartó tapssal jutalmazta a művészeket.
Persze ami az ezt megelőző közel két órában történt, az sem elsősorban a Bánk bán előadásának azokról a művészi kérdéseiről szólt, amelyekkel oly reménytelen küzdelmet folytat a magyar színjátszás az utóbbi fél évszázadban, legalábbis Illyés Gyula átigazítási kísérlete óta.
Láthattunk borzalmasan üres öblögetős-szavalós konzervatív kísérleteket és üdítő, de meg-megtorpanó merészségű próbálkozásokat. Urbán András rendezőként átvágta a gordiuszi csomót. Az előadás tömören, korszerűsített szöveggel (dramaturg: Gyarmati Kata) végigszáguld a cselekményen. Feketébe öltözött színészek üres, fekete térben piros-fehér csíkos címerpajzs előtt többnyire mikrofonba mondják a szöveget, a nézőtéren többet játszanak, mint a színpadon, időnként álarcot öltenek.
A produkció lényege azonban a darab központi kérdésének, a hazafiság, a szülőföldhöz ragaszkodás ma és főképp vegyes nemzetiségű területeken, amilyen a Vajdaság, igencsak gubancos problémakörének a felmutatása. A színészek vadul egymásnak esnek identitásuk, hovatartozásuk, hazafogalmuk különféleségei okán. Nagyjából ugyanazok a kérdések forognak, mint amelyekkel Urbán András előző munkája, a Neoplanta (Újvidék latin neve) is foglalkozott. Bőven sorakoznak a történeti-művészeti kapcsok. A Csínom Palkótól a Székely himnuszig, hazafias egyházi énektől a Gott erhaltéig, Boldogasszony anyánktól a Himnuszig. Még a Csodaszarvas-legenda is előkerül, ironikus aktuálpolitikai felhanggal, merthogy a szarvas és űzői összekeverik a rendezői és a színészi oldalakat, úgyhogy senki sem tudja, merre van a jobb meg a bal. És természetesen előkerül II. Endre Aranybullája is mostanság a napi hírekből szinte ismerősen csengő idegenellenes rendszabályaival.
Csak a Bánk bán némely részlete hat néha idegen elemként ebben a szövetben. De ettől még markáns, erős politikai színház ez, amely szükségképpen osztja meg az eleve megosztott publikumot.
